V./3. fejezet: Emlék

3.Emlék

Már a szűk vájatban meneteltek a könyvtár felé, amikor Edvin megszólította Livlyt.

– Mi történt odabent? Elaludtam? – a hangja még mindig bágyadt volt.

Livlyben dúltak az érzelmek, és küzdött a fájdalommal, ami belülről mardosta. Az arcára nem ült ki ez a belső harc, helyette kifejezéstelenül meredt maga elé, és sajnálta, hogy nem kereshet megnyugvást annak az embernek a karjaiban, aki ott sétált mellette. Még magának sem vallotta be, hogy mit is érez iránta, amíg Nympha el nem akarta venni tőle a fiút. Rá kellett jönnie, hogy a nőnek igaza volt abban, hogy a fiú lehetne az, akit mindig is keresett. Hogyan élhetne együtt Jerome-mal ebben a tudatban?

Azonban tisztában volt vele, hogy addig labdába sem rúghat Edvinnél, amíg a fiú befolyás alatt áll.

– Igen – válaszolta neki a lány lehangoltan. – Elaludtál.

– Mit tudtál meg? – érdeklődött a fiú.

– Nymphának hívják a múzsádat – közölte Livly.

A lényeget összefoglalva elmesélte Edvinnek, hogy miről beszélgettek a fiatal nővel. A fiú legalább annyira megdöbbent a hallottakon, mint ő. Livly kihagyta azt a részt, ami kettejükről szólt. Persze hiába tette, mert Edvinnek feltűnt, hogy róla egyáltalán nem esett szó.

– Arról mit mondott, ami közöttünk van? – tette fel a nagy kérdést.

Livly megállt és szembefordult vele. Már egész közel voltak a folyosó nyílásához.

– Csak annyit, hogy te ilyen vagy és kész. Ebben semmi varázslat nincs.

Legszívesebben átkarolta volna, hogy a fülébe súgja: ez mind nem igaz. Ehelyett meg sem mozdult.

A fiú értetlenül megvakarta a feje búbját. Gondolataiba merülve indult tovább. Megkerülte Livlyt, és egy szó nélkül kilépett az üregből.

A lány vágyakozón nézett utána, majd miután becsukta a rejtekajtót és minden nyomot eltüntetett maga után, megsemmisülve mászott fel a déli szárny legfelső emeletére. Már késő éjszaka volt és a legtöbben aludtak. Néhány éjszakás őr járkált a palotában, de most sem foglalkoztak Livlyvel, vagy talán észre sem vették.

A lány belül teljesen üres volt, amikor belépett a lakosztályába. A pompa, ami körülvette, semmit sem jelentett neki. Hiányzott a kis háza, ami olyan közel volt Edvinhez, hogy belátott az ablakán.

Megfürdött, aztán bebújt a szaténhuzattal bevont ágynemű alá és álomba sírta magát.

 

A bőre bizsergett minden apró, lágy érintéstől. A fiú a meztelen vállát cirógatta, ő pedig szerelmes tekintettel nézett fel rá és kedvese hajába túrt. A feje egy összegyűrt kabáton nyugodott, ő maga egy vastag lópokrócon feküdt. A fiú is ott hevert mellette. Könyökölt és felsőtestével a lány fölé hajolt.

Egyikük sem szólalt meg már jó hosszú ideje. Ha nem csókolóztak, akkor egymást kényeztették a testük majdnem minden szegletén. Csak sóhajtásaik és halk nyögdécselésük keveredett az enyhe szellő susogásával és a mellettük csörgedező patak szelíd csobogásával.

Már több alkalommal kiszöktek a palota falai közül a közeli erdőbe. Az eljegyzésük óta még többször megesett. A szülők tartották a régi szokásokat, így a párnak várnia kellett volna az esküvőig, de ők ketten magasról tettek a szabályokra.

Sosem figyelték az időt. Teljesen belefeledkeztek egymásba néhány órára, és nem törődtek a világgal.

Az a nap azonban más volt.

– Mennem kéne! – szólalt meg a lány – Haza kell érnem, mielőtt apáék megérkeznek.

A fiú hevesen belefúrta a fejét szerelme kerek mellei közé és durcásan felnyögött. A lány elnevette magát, majd gyengéden lefejtette magáról a fiú kezét. Feltápászkodott a pokrócról és mezítláb lelépett a hűvös fűbe, hogy összegyűjtse eldobált ruhadarabjait a földről.

A fiú nem mozdult a pokrócról. Onnan nézte végig, hogy kedvese felöltözik.

– Neked sem ártana elindulni. Nem gondolod? – kérdezte a lány.

– Eléggé nehezemre esik, de talán igazad van.

A lány a vállára dobta a hátizsákját, és még egy búcsúpuszira odalépett a fiúhoz, aki időközben szintén felkelt. Átkarolták egymást, és a pusziból végül egy hosszúra nyúlt csók lett.

A lány lassan kibontakozott az ölelésből, és hátat fordított párjának. Néhány lépés után visszanézett és egy csókot dobott neki, de ezután már nem húzta tovább az időt.

Hátizsákja pántjába akasztotta az ujját és szüntelenül mosolygott. Egész lényét átjárta a beteljesült szerelem boldogsága.

Negyedórájába telt, amíg kiért az erdőből. Egy nagy kiterjedésű tisztáson vágott keresztül, amikor motorzúgás hangja ütötte meg a fülét. Azon nyomban megtorpant, és a hang irányába kapta a fejét. Még a fővárosban sem volt ez olyan megszokott, hisz a lakosság nagy része nem járt autóval. Ennek tudatában különösen megdöbbentő volt, hogy a természet lágy ölén ilyen zajt hall.

Nemsokára egy terepjáró orra tűnt fel a fák között az erdő gyérebb részén. A lány szeme kikerekedett, és rossz előérzete támadt. Ösztönösen tett néhány lépést hátrafelé.

A kocsi a rázós terepen is egész gyorsan közeledett, így perceken belül odaért mellé és nagyot fékezett. Csíkot húzott a füvön, ahogy megállt.

A lány szíve hevesen vert félelmében, amikor négy maszkos idegen pattant ki a járműből és egyenesen felé tartottak. Ideje sem volt elmenekülni előlük, mert villámgyorsan közrefogták. Egyikük egy fekete rongyzsákot húzott a fejére, a többi pedig elkapta a karját és mindkét lábát. Miközben felemelték a földről, rúgkapált rémületében, de esélye sem volt a négy erős férfival szemben. Betuszkolták a terepjáróba, ahol meg is kötözték.

Ezután már csak a motor zaját és a kocsi felfüggesztésének zörejét hallgatta, és kétségbeesetten zokogott egész úton.

Amikor megálltak, még nem vették le a fejéről a csuklyát. Kiemelték a kocsiból és kézben vitték tovább. Időbe telt, míg megérkeztek oda, ahol végre több levegőhöz juthatott, mert megszabadították a zsáktól. De előtte még ledobták egy ágyra, és a kezét az ágy karfájához kötözték.

Még jobban megdöbbent, amikor rájött, hogy otthon van, a saját szobájában, a saját ágyán.

Órákra magára hagyták. Az első percekben hevesen próbált kiszabadulni. Rángatta és a fogaival rágta a kötelet, hátha meg tudja lazítani valahogy, de az nem engedett. Miután feladta, újra sírni kezdett, de ezúttal fuldokló bőgés rázta. Közben hangosan kiabált segítségért, de senki sem jött.

Fogalma sem volt, hogy pontosan mennyi idő telt el, mire nyílt az ajtó és egy ismerős arc lépett be rajta. A lány szíve repesett a boldogságtól és örömkönnyek gyűltek a szemébe.

– Jerome! Istenem, hát te vagy az? Segíts! Kérlek! Valaki egy zsákkal fejemen hozott ide és…

– Csss! – ült le mellé a fiú, és egyáltalán nem tűnt zaklatottnak a fejlemények miatt.

A lány nem értette a helyzetet és a homlokát ráncolta.

– Nyugodj meg, kedvesem! – mondta a fiú hízelgő hangon.

– Jerome… – a lány félig sírva, félig suttogva mondta ki szerelme nevét. – Mi folyik itt?

A fiú megsimogatta a lány haját, aki elkeseredetten kereste a szemében a választ a kérdésére.

– Nehéz a szívem – szólalt meg Jerome. – Szörnyű dolgot tettem, és még szörnyűbbet fogok. Te vagy a lelki társam, Nympha. Kinek öntsem ki a lelkem, ha nem neked?

A lány arcára ráfagyott a rémület és a hitetlenség. Nem hitte el, hogy ugyanaz az ember van ott mellette, akit mindennél jobban szeret.

– A szüleid… – kezdte a fiú – nem egészen egy órával ezelőtt autóbalesetet szenvedtek.

Nympha elborzadva nézett Jerome szemébe.

– Mi?! – fakadt ki fájdalmas kiáltással.

– Én tettem. Én rendeztem így. Azt hiszem, most már egy folyó fenekén vannak – mondta Jerome csevegő hangon, majd felsóhajtott: – Nagyon sajnálom, hogy erre ragadtattam magam, de az utamban álltak. Fontosabb vagy nekem annál, hogy a befolyásuk alatt hagyjalak. Hamarosan te is megérted.

Nympha arcát könny áztatta, de már képtelen volt folytatni a sírást. Összetört a szíve és hideg üresség tátongott a lelkében. A fiú, akinek mindenét odaadta, lábbal taposta el őt és a szeretteit.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány borzasztó lelki kínok közt.

– Jerome. A vőlegényed.

– Nem – a lány hangja is fagyos volt az érzelmeivel együtt. – Ő sosem létezett. Csak ez a szörnyeteg.

– Annak tartasz? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Habár, végül is mindegy.

Megrántotta a vállát és felállt.

– Van ennél sokkal fontosabb is. Vár az apám. Rengeteg megbeszélnivalónk van most, hogy a palota hamarosan a miénk lesz.

Jerome rákacsintott Nymphára, akiben meghűlt a vér. A fiú ezzel a végszóval hagyta magára az összetört lányt.

 

Livly könnytől nedves arccal és megfeszült tagokkal ébredt. Szakadozottan vette a levegőt, és a sötét mennyezetre szegezte a tekintetét. Az álom minden egyes mozzanata élénken élt az emlékezetében, és nem hagyta nyugodni.

Felült az ágyon. Letörölte az arcáról a könnyeket, majd a füle mögé tűrte a haját. Az ujja beleakadt egy apró, idegen tárgyba.

A fülbevaló még mindig a fülében volt.

Folytatás: december 26. kedd

Ha most kapcsolódtál be, az eddig megjelent fejezetek:  VéletlenAjándékTáncUtazásOptimizmusMeghívásJerome,IgazságKétség, VacsoraSzilánkokVáltozásTámaszBarátokÁlomlányFolyosóLakosztályJövevényRejtekajtóMúzsa, Titkok

A szöveg jogvédett. A szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül, sem részben, sem egészben nem közölhető máshol!

blogolj
Forrás: blogolj. eu
V./3. fejezet: Emlék