Spontán papírra vetve

Van az úgy néha, hogy hiába szeretne az ember haladni a könyvével, képtelen rá. A szereplői szabadnapot vesznek ki és a távolból még egyszer visszafordulnak, hogy kiöltsék rá a nyelvüket. Bosszantó dolog, de el kell fogadni és inkább valami mást csinálni, hiszen a késztetés, hogy írjon, továbbra is benne van a fejében. Űzi, hajtja és ha fel is áll a géptől, hogy elmosogasson, vagy elindítsa a mosógépet, rövid időn belül máris ott találja magát a monitor előtt és egy üres, megnyitott dokumentumot bámul, akár órákon át.

Ilyenkor születnek az ehhez hasonló írások, mint a mai, ami egy „terméketlen” napomon készült. Cím nélkül, árván is fogadjátok szeretettel! : )

 

Van egy sziget, amit igazán senki sem ismer. Talán túl távol van tőlük és egyikük sem érez magában annyi bátorságot, hogy felfedezze. Élik az életüket. A saját gondjaikkal foglalkoznak és nem vágynak holmi fárasztó utakra egy elhagyatott és ismeretlen sziget kedvéért.

Fogalmuk sincs, mennyit veszítenek a közömbösségükkel, mert így kimaradnak a csodákból, amit e hely világa tartogat számukra.

Nem próbálják megérteni, hogy miért létezik, hiszen egy a sok közül és nincs semmi jelentősége. Nem tud felmutatni semmi kiemelkedőt, amiért érdemes lenne felkutatni, megvizsgálni és örülni neki.

Így ennek a szigetnek az a sorsa, hogy elfeledve állja az őt körülvevő tenger habjainak ostromát és nap, mint nap harcokat vívjon vele.

Az a sorsa, hogy csak önmagáért létezzen. Az, hogy büszke legyen az értékeire, még az emberek érdektelensége ellenére is.

Nem számítanak, mert ez sziget, akkor is áll, ha nem tartják méltónak arra, hogy a lábukkal érintsék a földjét.

Egy régebbi korban még fontos volt. Akkor felépült egy vár a szigeten, de az idő vasfoga és a tenger sós párája kikezdte a kőfalakat, amik romosan, omladozva és még reménykedve egy szebb jövőben néztek a világ szemébe a szikláról, amely alapjául szolgált. Rendíthetetlenül bízva abban, hogy egyszer majd a régi fényében pompázhat és újra megtelik élettel.

Ámde azt még nem tudta, hogy egy egész más jövő várakozik a távolban.

A természet szép lassan átvette az uralmat a várban. Kinőtt a fű a magas falak oldalából. A tetejét beborították a futónövények. Néhány ablakán emberek helyett fák lombjai tekintettek ki a háborgó tengerre. A vár udvara valóságos erdővé változott, amit hamarosan felfedeztek az állatok is és ostrom nélkül bevették.

Bogarak költöztek be a futónövények közé. A régi szökőkút tövében nőstény emlősök hozták világra kölykeiket. Az elhagyatott küzdőtéren, ahol azelőtt lovagok harcoltak szerelemesük kegyeiért, most hímek vívtak élet-halál harcot a felségterületért.

A Földön kialakult élet legtisztább teremtményei laktak az ódon falak között, akiknek ugyan nem volt lehetőségük javítani a vár állapotán és újabb építményeket emelni, de új korszakot hoztak el, amiből kimaradt az ármánykodás, a kétszínűség, a hűtlenség, a bizalmatlanság és minden olyan tett, ami egy ösztönlény természetéből hiányzik.

A vár legmagasabb bástyája pedig- büszkén az általa óvott csodákra-, vigyázza ezt a békés érintetlenséget és élettől duzzadó világot, amíg csak tudja.

 

(A végén még megosztanám Veletek, hogy ez a huszadik bejegyzésem az oldal indulása óta és ma pont január huszadika van. 😉 Micsoda egybeesés! Hehe.. Szép napot!)

Spontán papírra vetve
Tagged on: