Olvasnivaló

Olvass bele a Megszámlálhatatlan első fejezetébe!

Hevesen dobogó szívvel támasztottam a hátammal az ajtót. Nagy és mély levegőket vettem, hogy minél előbb lehiggadjak.

Kint voltam. Végre kint voltam.

Égig érő, sűrű lombozatú fák vették körbe a börtönöm épületét, ami kívülről nézve csak egy rozoga viskónak tűnt. Berohantam a fák közé és megbújtam egy biztonságosnak tűnő vastag fatörzs mögött, hogy ott várjam meg különös társamat. Kilestem a fa mögül, hátha észreveszem őt, ahogy megjelenik valahol, de sehol sem láttam.

– Erre gyere, idegen!– szólt rám valaki, de a hang tulajdonosát még mindig nem láttam.

– Gyere már!– szólt hangosabban, s én elindultam a hang irányába.

Hirtelen egy kéz ragadta meg az ingem gallérját, amivel rám hozta a frászt.

– Igyekezz már, nem a vásárban vagy, hogy nézelődj– torkollt le és a grabancomat fogva elindult velem a semmibe vesző erdei ösvényen. Erősen meglökte a hátam, hogy meggyorsítsam a lépteimet. Barátságtalan gesztusait meglehetősen méltatlannak éreztem, de nem tehettem semmit, végtére is ő mentett meg. Elkönyveltem, hogy kizárólag jót akar.

Mérföldekkel elhagytuk már a börtönt, de társam még egyszer sem szólalt meg. Csuklyája alól meredt előre a semmibe és gondolataiba merült, közben hihetetlen érzékkel kerülte ki a gödröket, buckákat, farönköket, amiket én rendszeresen megtaláltam és akaratlanul is megvizsgáltam közelebbről, vagyis folyton pofára estem.

A köpenyes megállt, megvárta, amíg feltápászkodom, majd tovább indult.

Mérgesen hátra szólt (órák óta először):

– Nem akarsz sietni? Bizonyára rájöttek a szökésre és elindultak a keresésünkre. Ki tudja mikor érnek utol! Nekem nem probléma, de neked ……. – mért végig zöld szemével, amik a sötétségben lámpásként világítottak.

– Köszönöm az együttérzésed. Tudod én ehhez nem vagyok hozzászokva.

Megtorpant. Dühösen rám förmedt: – Áruld már el honnan szalajtottak, te …… – kereste a szavakat, végül leintett – úgysem jövök rá, hol teremnek az ilyen töketlenek.

Hosszú léptekkel indult tovább, én pedig a magam módján, botladozva próbáltam követni.

– Ami azt illeti, kedves Köpenyes Valaki, én is szívesen rájönnék hol teremnek a hozzád hasonlók. Ki is vagy te valójában?

– Ha el akarnám mondani, már tudnád.

– Jól van. Ha akarod tudni, nagyon hálás vagyok, amiért kiszabadítottál onnan.

– Ne hálálkodj, nem azért tettem, mert beszélgetőtársra vágyom.

– Nem érdekes miért tetted, akkor is köszönöm.