New Orleans-i lányok – Jennifer

A New Orleans-i lányokat eredetileg három egyenrangú főszereplőre terveztem, de ahogy telt az idő, és fogytak a füzet lapjai, egyre jobban megkedveltem Jennifert, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már megint és újra csak róla írok. Két barátnője eltörpült mellette, aztán jött Fabyen és a Megszámlálhatatlan, s az egész projektet letarolta. Rávett, hogy inkább vele foglalkozzak, így Jennifer Sotherland szinte teljesen elfelejtődött. Szinte… de azért még mindig hozzám tartozik. : )

A fiú nem bántódott meg, és eszében sem volt válaszolni a lánynak. Egy „szia, akkor szombaton” kíséretében beszállt a kocsiba, megfordult, és a visszapillantó tükörben Jennifer dühös tekintetét nézte, amíg el nem tűnt a szeme elől.

Majd pofonnal törlöm le a képéről azt az önelégült vigyort!”– gondolta Jennifer, miközben felvánszorgott a szobájába. Lefeküdt az ágyra, s akkor már egész máson morfondírozott.

Tulajdonképpen miért ilyen elutasító mindig, ha egy fiú közelít hozzá? Szegény Edet kétszer is kikosarazta, pedig biztosan sokáig tartott, amíg kiderítette, hol lakik. Lehet, hogy tudat alatt élvezi, ha harcolnak érte, vagy tényleg nyűgnek érzi a férfiakat.

Ahogy a plafont bámulta, a nagy fehérségen, mint egy kivetítőn lepergett előtte több hasonló eset. Egy az óvodából, amikor a kis Marc játékból megkérte a kezét egy saját maga fűzte karkötővel, Jennifer pedig lelökte a mászóka harmadik fokáról. Nem nagyon ütötte meg magát, de soha többet nem barátkozott vele.

Történt ilyen a gimnáziumban is. Egy felsőbb osztályba járó srácnak tetszett Jennifer. Többször szemeztek, amiben a lány is benne volt, aztán izgatottan újságolta el a barátainak. Egy alkalommal azonban mindenkit meglepett, amikor a menzán odament hozzájuk a fiú, és minden körítés nélkül megkérdezte: “járunk?” A dolog másként sült el, mint ahogy minden bizonnyal a srác lejátszotta a fejében. Jennifer a barátai szeme láttára és legnagyobb megdöbbenésére a fiú fejére öntött egy pohár vizet, és elviharzott. Később azzal magyarázta, hogy rámenősnek és tolakodónak érezte a stílust, és úgy hatott neki, mintha azt kérdezte volna: “jössz egy menetre?” Maryék ráhagyták, mert jól ismerték és tudták, hogy azt a makacs fejét hiába próbálnák meg kioktatni. Emellett, viszont azzal is tisztában voltak, hogy Jennifer nagyon rendes lány, és az utolsót is odaadná a szeretteinek, akkor is, ha az éhhalál fenyegetné.

Jennifer elaludt a „filmen”, de ez a téma nem törlődött ki az agyából, és azt álmodta, hogy Edwarddal csókolózik, aztán hirtelen a gimnazista fiú jelent meg, utána jött az óvodás Marc, végezetül a vörös hajú fiú, akinek még a nevét sem tudta.

Úgy ébredt, mint akit fejbe vertek. Hányingere volt, és fájt a feje. Feltápászkodott az ágyról, és hatalmas ásítások közepette levánszorgott a lépcsőn. A nappali és konyha teljesen kihalt volt, és szinte semmi nem árulkodott arról, hogy nyolcan laknak a házban. Nem véletlenül, hiszen mindenki aludt már. Jennifer rápillantott a tévé tetején lévő órára. Hajnali fél kettő.

Begyakorolt mozdulatokkal tette fel a kávét, aztán, hogy korgó gyomrát elhallgattassa, benyúlt a hűtőbe valami harapnivalóért, de mivel az üres volt, csalódottan csukta be.

Lehuppant a kanapéra, és bekapcsolta a televíziót. Egykedvűen váltogatta a csatornákat, amíg meg nem állt az egyik kereskedelmi adónál, amin épp Bruce Willis egyik akciófilmje ment. Hiába ült le a tévé elé, egyáltalán nem oda koncentrált. Azon morfondírozott, hogy honnan ered a rossz közérzete, pedig őt mindig elkerülik a betegségek. Utoljára talán 14 éves korában volt influenzás, s még soha nem feküdt kórházban. A menstruációt is remekül viseli, hiszen bakfisként is csak néhány alkalommal panaszkodott görcsökre.

A konyhából kihallatszott a kávéfőző kotyogó hangja. Kiöntött magának egy csészébe, majd tejszínnel és cukorral keverte össze. Belekortyolt, de a forró ital édeskés-kesernyés íze még jobban ingerelte. A következő korty előtt megállt a keze a levegőben. Bevillant egy ötlet, ami – bár maga sem tudta miért – megoldásnak tűnt. Letette a csészét, és a nappaliban fellapozta a telefonkönyvet. A b betűnél végighúzta az ujját a lapokon, és amikor megtalálta a keresett nevet, szája huncut vigyorra húzódott. Lelkesen tárcsázta a számot, s közben teljesen megfeledkezett róla, hogy éjszaka van. A telefon kicsöngött, és a vonal másik végén egy fáradt, rekedt hang szólt bele a kagylóba.

– Halló!

Jennifert ez a kávénál is jobban felélénkítette, és köszönés nélkül kérdezte:

– Van kedved találkozni velem?

A meglepett partner egy hosszú perc alatt megemésztette a hallottakat, és lassan, vontatottam visszakérdezett.

– Ki vagy te?

– Jennifer vagyok. Mit válaszolsz?

– Rendben, de nincs egy kicsit késő?

– Ó – pillantott ismét az órára Jennifer, és egy cseppet elszégyellte magát. – Ne haragudj, de nem tudtam aludni.

– Aha – sóhajtotta a partner, és válaszolt. – Megkérhetlek, hogy várjuk meg a holnapot? Legkorábban délután tudok elmenni érted.

– Jó, várlak – tette le a telefont Jennifer, és úgy kalapált a szíve, mint akire ráijesztettek. Ez volt az első alkalom, hogy ő hívott randira egy fiút, sőt tulajdonképpen először szánta rá magát, hogy randizzon.

New Orleans-i lányok – Jennifer
Tagged on: