Legjobb és leg(el)borzasztóbb könyvélményeim

Nem vagyok túlzottan válogatós, de tény, hogy elsőként egy könyv borítóját nézem meg, és csak azután olvasom el a tartalmát. Ha azonban a tartalom nem fogott meg, gondolkodás nélkül visszateszem a polcra. Meglehet, sok kellemes élménytől fosztom meg magam, de akad még sok más regény, ami kárpótol ezért a veszteségért.

Soha nem olvasom el kétszer ugyanazt, még akkor sem, ha éppenséggel lenyűgözőnek találtam. Annyi könyv létezik, ami arra vár, hogy kézbe vegyem, és az idő egyre csak telik. Érdemes arra törekedni, hogy valami újat ismerjen meg az ember. Van egy lista a fejemben, amire mindig újabb és újabb lehetséges olvasmányokat „jegyzek fel”, és ha végeztem az egyikkel, máris jöhet a következő.

Olyan nincs, hogy ne lenne valamilyen könyv a kezem ügyében.

Szinte minden műfajt szeretek. Ha a Kedvenc könyveim fülre kattintotok az oldalon, kaptok némi képet arról, hogy mit is olvasok szívesen. Bár igaz, hogy ez nem a teljes lista. Távolról sem.

Egy azonban biztos. A horror részemről kizárt. Megpróbálkoztam vele, de egy alkalom elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem nekem találták ki. Se a horrorfilmek, se a sorozatok nem az én világom.

Kivettem a könyvtárból Stephen King Borzalmak városa című művét. Úgy gondoltam, ha már belevetem magam a dologba, akkor kezdjem a „királlyal”. Még most is tisztán emlékszem, hogy a szőnyegen ültem az erkélyajtó mellett, amikor a főszereplő egy emlékben gyerekként belépett a Marsten házba, és összetalálkozott egy kötélen lógó hullával, aki előzőleg kinyírta a feleségét is. Ekkor gondolkodtam el először azon, hogy biztosan folytatni akarom-e. Ráadásként Metallicát hallgattam közben, s ez rátett egy lapáttal a borzongásomra. A kettő együtt rossz párosítás volt.

Végül végigküzdöttem magam a regényen, de megfogadtam, hogy soha többé. Se ezt, se másikat!

Egyébként kevés az olyan történet, ami ellenérzéseket váltana ki belőlem, főleg mióta író vagyok. Már tudom és átlátom, hogy egy könyvben mennyi munka, energia és idő van, amit rászán az ember, de ettől még előfordul, hogy én is eljutok arra a pontra, hogy nem akarom tovább olvasni.

Egy konkrét példaként a Vámpírnaplók 5. kötetét (A visszatérés: Leszáll az éj) említeném.

Szerettem az összes azt megelőző részt, ebbe mégis beletört a fogam. Hogy tetszett-e? Nem tudom. Hajtott a kíváncsiság, hogy mi lesz a vége, de az is csak egy ideig.

Unalmassá vált. Időről időre azon kaptam magam olvasás közben, hogy elkalandoznak a gondolataim. Ráadásul lassanként tele lett a padlás azzal, hogy Elena vagy meghal, vagy feltámad, vámpír lesz, aztán újra ember, végül valami föld felett lebegő se ember, se lélek. A sorozaton belül ennél a résznél jutottam el arra a pontra, hogy fizikai fájdalmat fog okozni, ha tovább kell olvasnom.

Letettem, és több hónapig látni sem akartam. Inkább elővettem mást, ami jobban magával ragadott. Hosszú idő kellett hozzá, hogy rászánjam magam: újra megpróbálkozom vele. Ezt is csak azért tettem meg, mert időközben újabb részek jelentek meg a sorozatból, és tudni szerettem volna, hogy jobbak-e az előzőnél. Csakis ezért rágtam át magam rajta, de nem fogom elfelejteni azt a szenvedést, amit okozott nekem.

Leszögezném, hogy sosem számítottam sírós olvasónak. Az érzelmeimet egy könyv bújása közben általában megtartom magamnak. Így volt ez addig, míg meg nem ismertem Jodi Picoult regényeit. Az ő nevével a könyvtárban találkoztam először, és a Törékeny című műve volt számomra az első, amit kézbe vettem. Túlzás lenne azt állítani, hogy eláztattam a lapokat a könnyeimmel, de való igaz, hogy rendkívüli módon meghatott a történet, és valódi érzelmeket váltott ki belőlem, ami bizonyította, hogy remek íróval van dolgom. Igazán lehengerlő a stílusa.

Szóval ha épp valami valósághű olvasmányra szomjazom, akkor Jodi Picoult, Jilly Cooper könyveiből vagy Philippa Gregory történelmi ihletésű regényeiből választok.

A végére maradtak azok, amik kizárólag pozitív emlékeket hagytak bennem. Ilyen volt például Cassandra Clare A végzet ereklyéi/Pokoli szerkezetek/Bane Krónikák sorozata. Egytől egyig elolvastam mindet. Lenyűgözőnek és rendkívül fantáziadúsnak találtam a témát, amiben rengeteg lehetőség rejlik, amit ki is használt, illetve használ az írónő, merthogy egy újabb sorozat készült Árnyvadász Akadémia címmel és megjelent a Gonosz fortélyok első kötete.  : ) Bevallom, hogy nekem ebben a különleges lényekkel megtűzdelt világban Simon a kedvenc karakterem. A Végzet ereklyéi elején még egy idegesítő fickó, aki túl földhözragadt az árnyvadászok életének megismeréséhez, mégis a sorozat végére egy egészen szerethető valakivé növi ki magát. A fanyar humorával és a – pont a megfelelő időben odaszúrt – beszólásaival vált számomra kedvenccé.

Andrzej Sapkowskit már sok helyen megemlítettem. Ő nálam alap, szóval nem térek ki rá bővebben.

Ugyanez a helyzet Margaret Mitchellel és az Elfújta a széllel is.

Kiera Cass könyvsorozata (A párválasztó/Az elit/Az igazi/A koronahercegnő/A korona) viszont olyan élményt nyújtott számomra, ami még engem is meglepett. Mielőtt olvasni kezdtem, hallottam róla ezt-azt. Volt, aki határozottan állította, hogy Az éhezők viadala-utánzat. Nem adtam a pletykákra, s mivel nagyon tetszett a borítója könyveknek, gondoltam, kap tőlem egy esélyt.

Nem tudtam letenni.

Furcsamód annyira lekötött, hogy észre sem vettem az idő múlását, amíg a regény világában tartózkodtam. Nem mondhatnám, hogy az ötlet egyedisége szegezett a fotelhez – A végzet ereklyéi ebből a szempontból sokkal eredetibb –, inkább a cselekmény lendületes sodrása és az írónő üdítő stílusa játszott nagy szerepet ebben.

Koromat tekintve sajnos lassan kinövök a YA regényekből, de nem valószínű, hogy ez engem túlzottan zavarni fog. Napjaink legjobb fantasyjai ebbe a kategóriába tartoznak, és rendkívül inspiráló hatással vannak rám.

Ha ismertek olyan könyvet/könyvsorozatot, ami szerintetek nekem is tetszene, írjatok és ajánljátok! Előre is köszönöm Nektek!

Legjobb és leg(el)borzasztóbb könyvélményeim
Tagged on: