Ilyen sok időd van?

Ezt a kérdést szegezte nekem egy ismerősöm első reakcióként, amikor megtudta, hogy írok. Meghökkentem, ez olyasmi volt, amire nem számítottam. Nem is tudtam felelni rá, de ő sem várt konkrét választ, mert nem provokatív kérdésnek szánta.

Ő továbbment, de az én fejemben megragadt a gondolat, és úgy éreztem érdemes néhány percet szánnom rá, hogy elmorfondírozzak rajta.

Valóban ennyire ráérek?

A munkám, a cukrászat tölti ki jelenleg a legtöbb időt az életemben. Ez annyit tesz, hogy a napom mindig hajnali négykor indul. Begyógyult szemmel és kómásan utazok a vonaton néhány ásítozó gyári, egészségügyi, kereskedelmi és vasúti dolgozó társaságában, akik valószínűleg minden korai órán ráébrednek, hogy elszúrták a pályaválasztást. Ilyenkor általában bedugom a fülhallgatót, és meditálok egy kicsit, hogy egy jó szám segítségével ráhangolódjak az újabb műszakra. Ha szerencsém van, a zene hangulata ad némi ihletet a könyvem folytatására, és ezzel a plusszal mosolygósan indul a reggelem.

Hajnalban kelni nem túl könnyű kötelezettség, de bizonyos szakmák esetében szükséges. Ilyen például az enyém is. Mire a vendégek eljutottak a reggeli kávéig, addigra nálunk már kész sütemények és torták várakoznak a nyitásra.

Nem szeretnék senkit a munkahelyemen eltöltött óráim eseményeivel untatni, hiszen ez egy másik élet, egy másik világ. Ti azért olvassátok ezt a szöveget, mert arra vagytok kíváncsiak, hogy miként állok az íráshoz.

A munkaidő vége általában bizonytalan. A rendelések mennyiségétől és a tempómtól függ, hogy mikor mehetek haza. Letagadhatnám, hogy várom a percet, de nem teszem. A gondolat, hogy délután újra tehetek egy kirándulást az elmém legmélyebb bugyraiba, mindig izgatott várakozással tölt el.

Persze a helyzet többnyire nem ilyen egyszerű. Egy nőnek otthon is vannak feladatai, amiket el kell látnia. Beteszem a lábam az ajtón, és eszembe jut, hogy mennyi dolgom van. Újabb órák telnek el, és én még mindig nem írtam semmit. Otthon ugyan sokkal könnyebb a történetemen agyalni, és vasalás közben egy-egy újabb fordulatot kitalálni, amivel érdekesebbé tehetem. Mivel én magam is szeretem a váratlan fordulatokat egy könyvben, így a sajátjaim esetében is mindig erre törekszem.

Ha eljutok odáig, hogy végre leüljek, először leírom egy füzetbe a napközben felmerült összes ötletet, és csak azután állok neki gépelni.

Fogalmam sincs, hogy más írók hogyan csinálják, de én zene mellett írok. Így zárom ki a külvilágot, és a megfelelő szám azonnal felpörgeti a fantáziámat. Beleképzelem magam a szereplőm testébe.

Ha ő ijedt a történetben, én is rémült leszek.

Ha ő mosolyog, az én szám is mosolyra húzódik.

Ha ő jobbra tekint, én is így teszek.

Aki vizuális típus, és el tudja képzelni ezt a helyzetet, most jót vidulhat magában, hogy egy őrülttel van dolga, de azt hiszem, ez csak így működik. Ha ez kell ahhoz, hogy csinálhassam, sosem akarok normális lenni.

Odakint már sötét van, amikor rádöbbenek, hogy másnap hajnalban ismét fel kell kelnem, és jobban teszem, ha abbahagyom. Sokszor nehéz ezt a tényt megemészteni, hiszen ha elkezdem, minden esemény magával hoz egy újabbat, és engem csak sodor az áramlat, amiből nem könnyű kiszabadulni.

Vissza kell térnem a valóságba, hogy nyugovóra térjek, és álmomban írjam tovább a történetet…

Ilyen sok időd van?
Tagged on: