III./3. fejezet: Támasz

3. Támasz

Még aznap kicserélték a törött ablakot a kicsi házon. Úgy tűnt, Jerome gyorsan intézkedett az ügyben, de Livlyt nem látogatta meg. Sőt, másnap sem jelentkezett. A lányban egyre csak gyülekeztek a kérdések és szétfeszítette a feszültség, ezért késő délután végül ő maga ment el a férfi lakrészéhez.

Nem ugyanazok az őrök álltak az ajtónál, mint amikor legutóbb ott járt, így nem is várhatta tőlünk, hogy felismerjék, ennek ellenére megpróbált bejutni a férfihoz.

– Sajnálom, hölgyem, de Jerome úr nem fogad senkit.

– Kérem, szóljon neki, hogy Livly keresi! Mindenképpen beszélnem kell vele.

– Ma olyan elfoglaltságai vannak, amelyet nem szakíthatok meg. Ezt az utasítást kaptam. Nem tehetek önért semmit.

Livly dühösen dobbantott a folyosó szőnyegén, majd csípőre vágta a kezét. Legszívesebben válogatott szidalmakat vágott volna az őr fejéhez, de belátta, hogy nem vezetheti le rajta a dühét, mert nem ő a hibás.

A lány kecsesnek éppen nem mondható, haragos trappolással robogott ki a déli szárnyból, és a hallig meg sem állt. Ott azonban megtorpant.

Még a lépcső tetején megfogant az ötlet, és kellően zaklatott volt ahhoz, hogy meg is tegye. Nem ment ki a palota ajtaján, hanem az északi szárny lépcsője felé indult. Közelről akarta látni mindazt, ami a kertből nézve felsejlett az ablakok mögött.

Már a folyosó elején őrökkel találkozott, de egyelőre még csak messziről látta őket. Lelassított, és úgy közeledett feléjük. Az egyik férfi észre is vette, s feltartott tenyérrel tett pár lépést a lány felé.

– Álljon meg, kérem! – szólt rá, de nem volt goromba, csak határozott. – Ez a szárny le van zárva.

Livly nem volt annyira bolond, hogy ne számítson rá, nem fogják csak úgy beengedni. Úgy döntött, nem erőszakoskodik. Kedvesen rájuk mosolygott.

– Szép napot, uraim! Ne aggódjanak! Nem áll szándékomban bemenni.

Az őr kissé elengedte magát, de nem lépett el a lány útjából.

– Csak szeretnék megismerkedni önökkel. Én vagyok az új idegenvezető, és lehetőség szerint mindenkivel váltanék pár szót.

– Értem – mosolygott vissza rá a férfi, és a társa arca is barátságosabb formát öltött.

Kezet ráztak és percekig tartó udvarias társalgásba kezdtek. Livly igyekezett nem mutatni, hogy mennyire eszi a kíváncsiság és méreg. A kettő elegye mardosta belülről, de nem ronthatott ajtóstul az házba, bármennyire szeretett volna.

– Mióta van használaton kívül ez a szárny? – tette fel a kérdést Livly, mintha egyébként nem is lenne ez olyan fontos számára.

A férfi erősen kutatott a fejében, mert eltelt néhány másodperc, míg kinyögte a választ.

– Két vagy három éve. Nem tudom pontosan. Mindketten újak vagyunk. Ahogy hallottam, szálloda lesz belőle, de hát sok mindent beszélnek. Csakis Jerome úr tudhatja, hogy mit kíván kezdeni vele.

– Csináltak már vele valamit az évek alatt?

– Amióta itt vagyunk, nem. Előtte éppenséggel elkezdhették, csak valamiért abbamaradt. Talán elfogyott a pénz.

A társa horkantott.

– Te el tudod képzelni, hogy itt elfogy a pénz? Jártál már a déli szárnyban? Ennek a fószernek tele van a zsebe – mondta, majd Livlyre nézett. – Csak halkan jegyzem meg, mert egyébként jól fizet, de egy egész élet munkája sem lenne elég, hogy fenntartsak egy palotát. Erősen kétlem, hogy annyira le lenne égve, hogy ilyen szinten elhanyagolja ezt a szárnyat.

Livly halványan elmosolyodott, mert a hallottak megerősítették a hitében, hogy valami nem stimmel, és értékelte a férfi bajtársias őszinteségét.

Elköszönt az őröktől, majd hátat fordított az északi szárnynak. Visszaballagott a házába, s közben azon spekulált, mit tegyen. Jerome furcsán viselkedett, hiszen időnként nem mutatkozott. Udvarolt, de emellett semmivel sem próbálta elnyerni Livly bizalmát. Céltalanul flörtölt, amikor neki jól esett, de egyébként nem törődött vele.

Livly fel, s alá járkált a nappaliban. Néhányszor leült, de akkor is járt keze, lába. Nem bírt nyugton maradni. Öklét a szájára szorította, ujjaival kocogtatta a fogait, majd a körmét harapdálta. Kellett valami pótcselekvés, hogy a benne dúló zavarodottságot levezesse. Persze nem ment vele semmire.

Segítségre volt szüksége.

Már képtelen volt egyedül feldolgozni a bizonytalanságot és a rejtélyeket. Nem akadt egy barátja sem a fővárosban, akivel beszélhetett volna. A palota környékén már mindenki Jerome barátnőjeként tartotta számon, ezért távolságtartóan viselkedtek vele. Még Anja is ridegebb lett az elmúlt pár alkalommal, amikor találkoztak.

Az egyetlen ember, akihez valamilyen szinten közel került, az a főnöke volt, aki a jelek szerint csak látszólag viselte szívén a sorsát és nem érdekelték az érzései.

Livly ekkor értette meg igazán, hogy valójában mennyire magányos. Még azok is távol voltak tőle, akiket egykor a családjának tekintett.

Egy dolog egyedül lenni, de szeretet nélkül élni a legpusztítóbb a léleknek.

Végre azt csinálta, amit szeretett, mégsem lehetett boldog. Valami mindig hibádzott a képletben.

Pityergett egy ideig. Átölelt egy párnát a kanapén, miközben világfájdalmas arckifejezéssel sajnálta magát. Legszívesebben hazament volna. Sosem járt még ilyen közel ahhoz, hogy összecsomagoljon. Persze, nem tartott volna túl sokáig, hiszen semmit sem akart magával vinni, amit Jerome-tól kapott.

Elképzelte a hazautat. Lehunyta a szemét, és éber álmában felült a vonatra, ami idehozta. A kép mégsem volt elég éles. Hiányzott belőle valami, amitől igazán megelevenedhetett volna. Livly szíve még nagy magányában sem akarta feladni a reményt, hogy nem hiába jutott idáig. Jelek ezrei vezették el a palotába és adták a kezébe – szinte ingyen – álmai netovábbját. Nem feledhette el ilyen könnyen, hogy mi mindenen ment keresztül a fránya ékszernek köszönhetően.

Már nem számíthatott rá, hogy utat mutat neki. Azonban mégis szüksége volt a segítségre. Legalább egyvalakire, akivel beszélhet a képtelen őrültségekről, amelyek körülveszik. Abban biztos volt, hogy Jerome-mal hiába is próbálna, hiszen a férfinek egyértelműen titkai voltak előtte, amibe a lányt a legcsekélyebb mértékben sem engedte be. Livly nem érte be a könnyed és semmitmondó csevegéssel, amikor valami sokkal nagyobbat és lényegesebbet sejtett a háttérben.

A könnye időközben felszáradt. Nem tudta volna megmondani, hogy mióta elmélkedett saját magán, de egy ideje már nem sírdogált. Mire sikerült lenyugodnia, biztos volt benne, hogy nem akar elszökni.

Feltápászkodott a kanapéról, de csak céltalanul körözött a házban. Egyszer összefonta a karját maga előtt, másszor a combját csapkodta türelmetlenül és néha beletúrt a hajába. Megállt a vadonatúj ablak előtt, aminek az üvegére még rá volt ragasztva egy reklámmatrica. Livly ezzel egy percig sem foglalkozott, inkább a szomszéd ház falára szegezte a tekintetét. Kint már besötétedett, így a felé néző ablakon belül egy lámpa fénye derengett. A redőnyt nem húzták le, mégsem észlelt mozgást odaát.

Azon gondolkodott, vajon tényleg annyira nagy a baj a fejében, hogy pont ahhoz készül fordulni, aki teljesen nyilvánvalóan utálja őt? Ha igen, akkor valószínűleg elhagyta egy fontos alkatrészét a nap folyamán, ami az ésszerű döntéseket irányítja. Mégis ez tűnt a legszimpatikusabb lépésnek, mert a fiú maga is része volt a furcsaságoknak, amelyeket Livly meg akart érteni.

Ellépett az ablaktól, és az előtér felé vette az irányt.

Ezúttal nem papucsban, hanem fűzős cipőben hagyta el a házat. Igyekezett kikerülni a virágoskertet, ami Edvin keze munkájának köszönhette szépségét, és ugyebár sötétben egyáltalán nem látszott. A lány nem akart ismét okot adni a szidásra.

Az ajtóhoz sétált.

Próbált úrrá lenni idegességén, és közben kitalálni egy megfelelő magyarázatot, hogy miért is pofátlankodik be a fiúhoz késő este. Ezt nem foghatta rá a macskákra.

Már bőven a bejárat előtt állt, de hosszú ideig nem kopogott be. Ráharapott az alsó ajkára, majd ökölbe szorítva a jobb kezét, végül háromszor megkocogtatta az ajtót. A pár perc várakozás kínzó volt, de attól is elöntötte a forró veríték, amikor megmozdult a kilincs. Nem telt bele néhány pillanatba, és Edvin unott arca jelent meg előtte. A fiú melegítőt és trikót viselt.

A korábbi esetekhez képest merőben szokatlannak számított még az az apró gunyoros mosoly is a szája sarkában, amikor meglátta, ki áll az ajtóban.

– Nicsak, a liliomtipró – állapította meg a félfának támaszkodva.

A váratlan szóvicctől Livly szava már az első másodpercben elakadt, és még az oly nehezen összeszedett gondolatai is elszálltak. Zavarában kiszakadt belőle egy idétlen vihogás, pedig vissza akarta tartani. Gyorsan a szája elé kapta a kezét, nehogy a többi is utat találjon a külvilág felé.

– Ó, bocsáss meg! – Livly megköszörülte a torkát, és igyekezett kellő komolyságot erőltetni magára. – Khm, azt hiszem, az nárcisz volt.

– Volt. Ahogy mondod – bólogatott Edvin. – Mi járatban?

Livly megszorította bal keze mutatóujját.

– Szeretnék beszélni veled.

Edvin szemöldöke kérdőn felszaladt. Spontán ráharapott a szájához éppen legközelebb lévő hüvelykujja körmére, majd ellökte magát a félfától, és a szabad kezével intett a lánynak, hogy kerüljön beljebb.

Livly, miközben elhaladt mellette, megállapította magában, hogy először látja őt a mindent takaró kantáros nadrág nélkül. A fiú ugyan nem volt atletikus alkat, de a fizikai munkától megfelelő mennyiségű izmot szedett magára. A közelében a levegő tusfürdőtől illatozott.

– Foglalj helyet! – mutatott az étkezőasztal felé Edvin.

– Köszönöm!

– Kérsz valamit inni? – kérdezte a fiú és a konyhabútorhoz lépett. – Bár elég kicsi a választék. Instant tea vagy víz?

– A víz megfelel. Köszi!

Miközben Edvin a csap alá tartotta a poharat, Livly végigfuttatta a szemét a lakáson. Hasonlóképpen volt elrendezve, mint a sajátja, annyi különbséggel, hogy a fiú már jobban belakta, s ugyanaz a művészi rendetlenség uralkodott nála, mint a műtermében. Nem volt hatalmas kupi, mindennek volt helye, de nem feltétlenül ott, ahol egy átlagos gondolkodású ember tárolná. Edvin inkább a praktikumra adott a túlzott rend helyett.

A fiú letette elé a vizet, majd leült az asztal túloldalán. A mellette álló szék karfájára támaszkodott és keresztbe vetette egyik lábát a másikon. Livly ezzel szemben úgy ült, mint aki karót nyelt.

– Hallgatlak – adta meg a kezdőlökést Edvin. Bár nem tűnt túl kíváncsinak.

– Tudom, hogy nem kedvelsz túlzottan, de azon leszek, hogy ez megváltozzon. Eddig elbeszéltünk egymás mellett, már amennyit egyáltalán beszéltünk – zavart nevetés szakította meg a monológot. – Félreismersz. Én nem vagyok az a cicanő-fajta. Sosem voltam kacér, pláne nem feltűnősködő. Ha ezt hiszed, tévedsz. Én dolgozni jöttem ide. Az volt minden álmom, hogy ezt csinálhassam.

Edvin széttárta a karját.

– Várj! Állj meg! – szólt közbe. – Miért érzed úgy, hogy magyarázkodnod kell nekem?

Livly szólásra nyitotta száját, de elsőre nem sikerült kinyögnie semmit.

– Én… nem tudom.

A homlokára tette a kezét.

– Talán bele sem kellett volna kezdenem. Bocsáss meg!

Eltolta magát az asztaltól, hogy felálljon.

– Nem akarlak tovább zavarni.

– Nem zavarsz – Edvin hangja akkor először kedvesen csengett, és Livly ettől jobban megdermedt, mintha üvöltött volna. – Maradj nyugodtan!

A lány egy hangos sóhaj kíséretében, lassan visszaült a helyére. Kezeit az ölében pihentette és összefonta az ujjait.

Edvin is közelebb húzódott az asztalhoz és lapjára támaszkodott. Határozott tekintettel nézett Livlyre.

– Nem igazán tudlak megérteni. Furcsán viselkedsz, amióta csak megjöttél. Amikor először beléptél a kapun, és az a visszataszító felsőbbrendűség ült az arcodon, arra gondoltam: na, még egy hülye tyúk, aki a főnököm pénzére hajt.

Livly szeme elkerekedett, de Edvin félreérthette a reakcióját, mert így folytatta:

– Nehogy azt hidd, hogy te vagy neki az első! Viszonylag gyakran megfordulnak nála a nők, és mindig én fogadom őket a kapunál. De még egyiket sem költöztette be, és számomra ez is nagyon különös volt.

– Mi… miféle felsőbbrendűségről beszélsz? Kizárt, hogy ezt tettem. Izgultam és kicsit féltem is, de hogy lenéztelek volna téged, az nem igaz. Inkább te voltál az, aki ridegen bánt velem.

Edvin a mellkasára mutatott és nekidőlt a szék támlájának.

– Én? Sosem vagyok az. Ezt kikérem magamnak. Akármilyen tapló egy vendég, még sosem fordult elő, hogy visszaszóltam volna. Ahhoz tényleg nagyon ki kell borítania.

– Akkor mégis mit láttam? Mert a szememnek azért még hiszek.

– Ahogy én is. Na, most ki tesz igazságot? Hm?

Livly hitetlenkedve rázta a fejét.

– Ez akkor is furcsa.

– Igen. Egyetértek. Főleg, mert azt állítod, nem tettél semmit, mégis idejöttél hozzám magyarázkodni.

– Én nem magyarázkodok. Ugyanúgy meg szeretném érteni, ahogy te. Azonban nagyon keveset tudsz, de ha mindent elmesélnék neked, bolondnak néznél.

– A macskás attrakciód után? – vonta fel a szemöldökét Edvin és elvigyorodott. – Ugyan. Elkéstél.

Livly nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Igaz, kissé szenvedő mosoly volt, de legalább oldotta a feszültséget.

– Ne vicceld el, kérlek! Ez bonyolultabb, mint gondolod.

– Jó, akkor kezdj bele!

– Ígérd meg, hogy nagyon nyitott leszel, és nem állsz fel az első képtelenségnél! Senkinek sem mondtam még el. Én magam is nehezen hiszem el.

– Rendben – Edvin bólintott és újra közelebb hajolt.

– Korábban Belforalban éltem. Nem régóta költöztem ki az intézetből…

Livly az elején kezdte, hogy Edvin a teljes képet kapja meg róla, és hogy lássa, normális ember volt, mielőtt belecsöppent ebbe a tébolyba, amikor egy ismeretlen személy ajándékot küldött neki.

– Nem kellett volna felbontanom. Azzal a lendülettel a kukába kellett volna dobnom, de hát fogalmam sem volt, hogy mi lehet benne.

A lány elmesélte, hogyan irányította őt a fülbevaló és erőszakolta rá az akaratát, hogy jelentkezzen az állásra, s utazzon Liantormba.

– Eleinte féltem tőle, de amikor láttam, hogy valójában minden tettével előre mozdít engem, megkedveltem. Egy önálló személyiségként tekintettem rá.

– Mi történt vele? – Edvin végig kifejezéstelen arccal hallgatta őt, de ennél a pontnál mégis közbeszólt. – Múlt időben beszélsz róla.

Livly elképedt.

– Ezek szerint hiszel nekem? Nem tartasz flúgosnak?

– Dehogynem. Ezt már korábban is mondtam. Szóval mi van az ékszereddel?

A lány elhúzta a száját és szomorúan nézett Edvinre.

– Elhagyott. Amikor letapostam a virágaidat, igazából őt üldöztem. Hazudtam neked a macskáról. Sajnálom!

Edvin megtörölte a jobb szemét a mutatóujjával.

– Ezek után ne is várd, hogy épelméjűnek tartsalak! A macska még hagyján, de egy repülő, saját érzésekkel és döntésekkel rendelkező fülbevaló? Még egy álom sem ennyire eszement. De hogy jövök én a képbe? Azt mondtad, ha elmeséled a történeted, meg fogom érteni, hogy miért láttuk egymást másként, mint hisszük. Semmit sem látok tisztábban.

– Ugyanebben a cipőben járok. Én eddig is ismertem minden egyes részletet, mégsem jutottam előrébb a megértésével.

A fiú megvakarta a feje búbját.

– Miért nem kérdezted meg az ékszert, hogy mit akar tőled?

– Azt hiszed, nem tettem meg vagy százszor? – csattant fel Livly, de észbe kapott, és kicsit nyugodtabban folytatta. – Miután idejöttem, már egész másként viselkedett, mint előtte. Egyetlen kérdésemre sem válaszolt. Folyton csak azt hajtogatta, hogy viseljem őt, de ezenkívül semmit.

– Miért nem tetted? – kérdezte a fiú.

A lány a füléhez nyúlt és úgy fordította a fejét, hogy Edvin lássa a valóságot.

– Nincs rajta lyuk. Nekem nem voltak szüleim, akik ilyesmire gondoltak volna. Szóval lehetetlent kért tőlem.

– Már miért lenne az? – Edvin kérdőn felvonta a szemöldökét. – Csak egy tű, egy kis alkohol és zsebkendő kell hozzá.

Livly eltátotta a száját és hüledezve tátogott.

– Ezt ugye nem gondolod komolyan?

– Dehogynem. Kamaszkoromban mi is így csináltuk a haverokkal, és még mindig élek. A jobb fülemen négy lyuk is van, nézd!

A lány a fejét rázta és eltakarta szemét.

– Már egyébként is mindegy, mert nem tudom, hol van.

– Vissza fog térni. Ha ennyire rámenős, ahogy mondod, és még sokáig nem teljesíted az akaratát, bizonyára visszajön, hogy újra cselekvésre bírjon.

Livly csak nézte Edvint és halvány mosoly kúszott az arcára. Tényleg elérte egy szinte teljesen idegen embernél, hogy elhiggye a szavait? Valóban ott ülnek a fiú konyhájában és az ékszerről beszélgetnek, vagy ez is valami káprázat?

A lánynak be kellett látnia, hogy bizony tényleg talált egy szövetségest és talán jövőbeli barátot, aki segíthet neki. Idegessége enyhült, gyomorgörcse oldódott, és legalább arra az estére meglelte a nyugalmát.

– Még azelőtt ki kell lyukasztani a füledet, mielőtt megjelenik.

Livlyt ez a mondat kirángatta az ábrándjaiból.

– Nem – rázta a fejét.

– Meg kell tudnunk, mit akar. Csak így deríthetjük ki.

A lány szenvedő arckifejezéssel, kérlelőn nézett rá.

– Ne! Kérlek!

– Tudod, hogy muszáj! Ne aggódj! Hamar túl leszel rajta. Csináltam már egy párszor.

– Engedd, hogy aludjak rá egyet! Ez most nagyon váratlanul ért.

– Minél előbb túl vagy rajta, annál jobb. A sebnek így lesz ideje gyógyulni.

Livly felpattant az asztaltól és elhátrált.

– Holnap. Legyen meg holnap! Jó? Csak ne most azonnal!

Kezeit maga elé tartva lépdelt egyre közelebb az ajtóhoz.

Edvin felsóhajtott és beletúrt a hajába.

– Rendben. Legyen akkor holnap. Délután gyere át, mert reggel dolgoznom kell!

– Itt leszek.

Livly abba sem hagyta beleegyező a bólogatást, míg az ajtót be nem csukta maga után.

Folytatás: november 24.

Ha most csatlakoztál be, az eddig megjelent részek:  VéletlenAjándékTáncUtazásOptimizmusMeghívásJeromeIgazságKétség, VacsoraSzilánkok, Változás

A szöveg jogvédett. A szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül, sem részben, sem egészben nem közölhető máshol!

blogolj
Forrás: blogolj. eu
III./3. fejezet: Támasz

One thought on “III./3. fejezet: Támasz

Hozzászólások kikapcsolva.