II./7. fejezet: Vacsora

7.Vacsora

Tényleg tele volt a háza. Fodrász, sminkes és – talán – a nemrég emlegetett stílustanácsadó ücsörögtek kedélyesen csevegve a kanapéján. Mindhárman felpattantak, amikor belépett az ajtón. A cipőtartó mellett újabb dobozok sorakoztak, és Livly a szívére tette a kezét, amikor megpillantotta őket.

Szeretett volna elmenekülni a felhajtás elől, de mielőtt megtehette volna, máris közrefogták és behúzták a nappali közepére. Mögé toltak egy széket, leültették és kézről kézre adták. Legalább két órán keresztül dolgoztak rajta, hogy gyönyörű legyen.

Livly gondolatai egyre jobban összekuszálódtak. Meglehet, mindennel az volt Jerome célja, hogy örömet okozzon a lánynak, de mégsem ezt sikerült elérnie. Livly le akarta állítani az időt. Maga elé akarta emelni a kezeit, hogy kaphasson pár percet, s rendezhesse a sorait.

Nem várt a férfitól semmit, mégis egy vagyont érő holmival halmozta el őt. Korábban csakis Riarától fogadott el segítséget, mert egy kicsit az anyja volt, és erre másként is gondolt. Azonban egész más volt a helyzet egy – tulajdonképpen – idegen férfival, akivel kb. kétszer beszélt hosszabban. Ez pontosan az volt, aminek látszott, és aminek Edvin tekintette: Livlyből pár nap alatt kitartott nő lett.

A lány minél jobban leásott elmélete legmélyére, annál dühösebb lett. Várnia kellett volna a vacsorát a világ legvonzóbb férfijával, mégis csak az járt a fejében, hogy ezzel a kényeztetéssel Jerome csak kárt okoz neki.

Livly nem akarta, hogy gyűlöljék egy olyan kivételes helyzet miatt, amit nem érdemelt ki.

A sötétkék ruhát választották ki neki, a haját kontyba tűzték és esti sminket pingáltak az arcára. Meglepte saját tükörképe. Igazán gyönyörűnek látta magát, csupán az őszintén vidám mosoly hiányzott róla utolsó kiegészítőként.

Valahogy nem illett hozzá ez a cicoma. Valóban kiemelték a szépségét, de a személyiségével nem egyezett ez a stílus. A fehér gyöngysorhoz illő fehér cipő pedig szorította lábát. Képtelen volt felfogni, hogy miért kínozzák magukat a nők ilyesmivel. „A szépségért szenvedni kell” elvvel sehogy sem tudott azonosulni.

A felkészítő brigád dolga végeztével magára hagyta, és a lakás csendje nehéz súlyként ült a lány lelkén. Egy órája volt a vacsoráig, de addig nem mert csinálni semmit, nehogy valamivel tönkretegye a ruhát. Roppant kényelmetlenül érezte magát. Csak ücsörgött a konyhában és meredt maga elé, meg néha az órára.

Hálátlan lennék?

Egyetlen pillanat alatt fordult ilyen irányba a töprengése. Amennyire a szűk anyag engedte, felpattant a székről, magassarkújával kopogva átszelte a helyiséget, és az éjjeliszekrényéhez sietett. Az időközben baráttá előlépett fülbevaló ott kapott helyet.

Livly a kezébe vette.

– Bocsáss meg, ha kétségbe vonom mindazt, amit értem teszel! Nem hiszem, hogy ez jár nekem. Hidd el, én csak dolgozni akartam!

Az ékszer ezúttal nem kívánt válaszolni. A lány visszatette a helyére, majd ismét az órára nézett. Lassan indulnia kellett a palotába. Megkereste a ruhához illő kistáskát, és az ajtó felé vette az irányt. Közben megpróbált egyenes térddel lépkedni a topánkában, amihez egyáltalán nem szokott hozzá.

Görcsben volt a gyomra, hogy Edvin háza előtt kell elhaladnia. A fiú talán épp az ablaknál áll majd és rosszallóan nézi őt. Livlyben felmerült, hogy mi lenne, ha rámosolyogna a fiúra? Vajon akkor is romlott húsnak érezné magát?

Végül nem nézett semerre, csakis maga elé. A földet pásztázva haladt a palotáig. A szoknyáját felhúzva lépdelt fel a lépcsőn. Jerome azt ígérte, a hallban találkoznak, és ott is volt. Elegáns zakóban várt rá és szélesen mosolygott. Livly még egy kicsit zabos maradt, hiába próbált megnyugodni. Egy félmosolyt azért ő is küldött a férfi felé.

– Csodálatos vagy – bókolt Jerome, amikor a lány kellően közel ért hozzá.

– Nem az én érdemem.

– Dehogynem. Ki másé lenne? Te vagy szép. Az elegancia ezt kiemeli.

– Ne bókolj!

Livly elfordította a tekintetét, és a fejét rázta.

Jerome arcáról lefagyott a mosoly.

– Valami baj van? – kérdezte.

A lány határozottan ránézett, és megpróbált ehhez illő hangnemet megütni, hogy hatása legyen a szavainak.

– Azt hiszem, besokalltam. Őszintén hálás vagyok neked, a munkáért, a szállásért, de ennyi elég. Nincs szükségem semmi másra.

Lenézett, és végigmutatott magán.

– Mi a célod ezzel? Nem is ismerjük egymást. Eddig kétszer találkoztunk, és már a főnököm vagy. Nem tudom, mit akarsz tőlem, és hogy mit kéne tennem. Össze vagyok zavarodva.

Livly eltakarta a szemét a tenyerével, s lassan hátrált a férfitól. Jerome érte nyúlt a karjával és visszahúzta. A lány a szemébe nézett.

– Igazad van. Bocsáss meg! Meglehet, tolakodó voltam, de nem akartam rád ijeszteni. Csak segíteni akartam.

– Nem kell segítened! Dolgozni fogok, és megoldom a gondjaimat.

Jerome elengedte Livly karját.

– Megígérem, hogy hagyok neked életteret. Nem teszek többet ilyesmit.

– Köszönöm!

Livly haragja enyhült, de vennie kellett egy nagy levegőt, hogy nyugodtabban folytathassa az estét.

– Remélem, a vacsorát nem utasítod vissza – mosolyodott el a férfi.

– Dehogy. Látni szeretném a déli szárnyat.

Jerome a lány mellé lépett, és kissé felbátorodva a derekára tette a kezét.

– Akkor menjünk!

Kettesben lépkedtek fel a lépcsőn. Livlynek nagyon oda kellett figyelnie, nehogy a szoknyája aljára taposson. Rémesen sutának érezte magát, de mindenért kárpótolta az izgalom, ami a szívében dörömbölt.

Egy folyosón haladtak végig Jerome-mal, ami ugyanúgy nézett ki, mint ikertestvére a keleti szárnyban. Bal oldalán ajtók sorakoztak, tőlük jobbra, pedig majdnem mennyezetig érő ablakok. Egészen a végéig mentek, ahol velük szemben egy ajtó előtt, fekete egyenruhás őrök álltak. Amikor megpillantották a főnöküket, biccentettek, majd egyikük kitárta előttük az ajtót.

Jerome előre engedte Livlyt, aki kíváncsian lépett be a férfi lakrészébe.

Egy tágas társalgóba érkezett. Az első, ami feltűnt neki, hogy a palotának ezt a részét modernizálták. A teremben még felfedezhető volt a régi korok stílusa. Szobrok, festmények és az ódivatú, nehéz bársonyfüggönyök maradtak, de a bútorokat lecserélték. A helyiségen látszott, hogy jelenleg is lakják, és Livlyt kicsit lelombozta a látvány. Arra számított, hogy a férfi a palota régi fényét itt is megőrizte.

– Gyere! – mondta Jerome, és mutatta az utat a lánynak.

A társalgóból több ajtó is nyílt. Jerome az egyik felé terelte őt.

– Ez itt amolyan előszoba, de valójában még semmit sem láttál.

Livly elképedt, amikor megpillantotta a következő helyiséget. Egy négyszögletű hallban találta magát. Egy lépcsőházban, ami jóval kisebb volt, mint a nagyhall a palota bejáratánál, de méretét a szépsége ellensúlyozta. Itt is minden tiszta márványból készült.

Livly tátott szájjal sétált a lépcső elé. Jerome a lány minden mozdulatát figyelte.

– A döbbent csodálkozástól még szebb vagy.

Livly gúnyos nevetést hallatott, és Jerome-ra pillantott.

– Mondtam, hogy ne bókolj!

– Azt hittem, hogy már szabad – incselkedett a férfi és hangyányit közelebb lépett.

Livly valami frappáns válaszra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Jerome egyetlen pillantásával belefojtotta a szót. A férfi minél közelebb volt hozzá, Livly annál kevésbé tudott gondolkodni. Ellenállása és mérge lassan alábbhagyott, s hagyta, hogy megfogja a kezét és maga után húzza a lépcső irányába.

Elhagyták a márványtermet és a palota harmadik emeletéig sétáltak kézen fogva.

– Ugyan lift is van, de így többet láthatsz – mondta közben a férfi, aki egy lépéssel a lány előtt haladt.

– Mielőtt asztalhoz ülnénk, szeretnék mutatni neked valamit.

Egy rövidebb folyosóhoz értek, ahol Jerome elengedte Livly kezét, és a zsebébe nyúlt, ahonnan egy kulcsot vett elő.

– Tudom, hogy Belforal miért jelentős. Corinna királynő lányának kedvenc városa volt. Ez pedig – Jerome lenyomta a kilincset, majd kitárta az ajtót – az ő szobája.

Livly szíve megdobbant, és gyermeki izgalom ült ki az arcára. Összeszorította az ajkát, hogy Jerome ne lássa mennyire izgatott. Ez persze nem sikerült, mert a nagy erőlködésben egy halk nyüszítő torokhangot hallatott. Livly a szája elé kapta az ujjait.

– Ne fogd vissza magad! – nyugtatta Jerome.

Livly belépett a szobába. Itt nem volt kötélkordon, sem szabályzatot hirdető feliratok. A hercegnő lakosztálya olyan volt, mintha Izmina bármikor beléphetne az ajtón.

– Nem volt szívem változtatni rajta – szólalt meg a férfi, aki lassan követte a lányt. – A látogatóknak nem mutathatom meg, mert az otthonom szívében van, és ide nem engedek be senkit.

– Nem is gondoltam, hogy vannak őreid. Buta gondolat volt, hiszen miért ne lennének? Ezt az értéket védeni kell.

– Minden lezárt részen vannak őrök.

Livly szinte mindenhez hozzáért, amihez odafért. Szüksége volt erre, hogy emlékezzen rá. Izmina a történelem szempontjából nem volt jelentős személy, de Belforal miatt Livlynek sokat jelentett, hogy beléphet a hercegnő gyermekkorának színterébe.

– A déli szárny a legtöbb hercegi és királyi gyermek lakhelye volt. Miért pont Izmina szobáját őrizted meg? – kérdezte Livly.

– Nem csak az övét. Rajta kívül még két hercegét is. Vacsora után azokat is megnézheted, ha szeretnéd.

Livly bólintott, majd belekarolt Jerome-ba, és maguk mögött hagyták a helyiséget.

A vacsoraasztalt egy kisebb társalgóban terítették meg nekik. Két elegáns felszolgáló mosolygott a lányra, akik szolgálatkészen vártak rájuk. A fehér terítő közepén virágcsokor állt, hosszú vázában. Ez volt az egyetlen dísz, pedig a lány itt is felesleges nagyzásra számított.

Az előétel egy kanálméretű, ropogós kenyérszerűség volt, megkenve padlizsánkrémmel és zöld levéllel díszítve. Utána forró levest hoztak csészében, majd a két pincér húsokkal és köretekkel pakolta meg az asztalt.

– Nem tudtam, mihez lenne kedved, ezért többféle ételt készíttettem.

Livly elképedve nézett végig a különböző fogásokon.

– Ezt igazán nem kellett volna. Mi lesz azzal, amit nem tudok megenni?

– Ne aggódj ezen! A szakácsok és takarítónőim az utolsó morzsáig eltüntetik a maradékot.

– Kidobják?

– Dehogyis. Hazaviszik. Én pedig hagyom.

Livly megkönnyebbülten állt neki enni. Mindenből megkóstolt egy kis adagot, mert nem tudott ellenállni az illatának.

Jerome-mal folyamatosan beszélgettek. A lány megállapította, hogy a férfi többnyire hevesen mutogat, amikor szavainak nyomatékot akar adni, és tökmag színű szemeit tágra nyitja. Alig bírta elszakítani a tekintetét róla. A lelke megnyugodott kellemes hangját hallgatva. Sokszor fel sem fogta a szavak értelmét, csak élvezte a lágy, de mély férfihangot.

Állítása ellenére, Jerome is igen sokat tudott az ország történelméről. Egyértelművé vált a lány számára, hogy valójában nem is lenne szüksége rá, mert ő maga is el tudná végezni a feladatot. Az már más kérdés volt, hogy nem akarja, ezért adta fel a hirdetést.

A férfi épp befejezett egy hosszabb monológot, amikor Livly nem tudta magában tartani a kérdését.

– Ha mást vettél volna fel, őt is meghívod vacsorázni?

Jerome letette a villát, és a lányra nézett. Livly arra gondolt, talán mégsem kellett volna feltennie.

– Téged vettelek fel. Téged hívtalak meg vacsorázni.

Ennyit mondott. Se többet, se kevesebbet. A lány a poharára nézett, és elszégyellte magát. Eltelt pár perc, amíg egyikük sem szólalt meg. Livlyben felmerült, hogy bocsánatot kéne kérnie.

– Hozzád akarok közelebb kerülni, és a te kedvenc desszertedet készíttettem el – folytatta végül a férfi, mire Livly felemelte a fejét.

Ekkor hozták be a kelyheket a felszolgálók.

– Csokoládépuding? – a lány megdöbbent. – Honnan tudtad?

Jerome elégedetten vigyorgott, és rákacsintott.

– Megvannak az informátoraim.

– Ugye nem kémkedtél utánam?

– Nem. Csak megfelelő embernek tettem fel pár megfelelő kérdést.

– Riara? – a lány újfent elképedt, amikor Jerome bólintott.

– A nevelőd kedves asszony. Nekem úgy tűnik, nagyon szeret téged.

– Igen. Sajátjaként. Szégyellem is magam, hogy régen beszéltem vele.

Jerome elmosolyodott.

– Ha szeretnéd, itt tölthet veled néhány napot. Hívd meg bátran! Biztosítunk neki szállást.

– Komolyan mondod?

– Persze.

Livlynek majdnem kiugrott a szíve a helyéről. Rendkívül hálás volt a férfinak ezért kedvességért, és legszívesebben megölelte volna. Ehelyett inkább lelkesen kanalazta a pudingot.

Később Jerome egy másik hercegi szobába is elkísérte a lányt. Livlynek tele volt a hasa, majd kipukkadt.

– Most szívesen ledőlnék ide – mutatott a szépen bevetett ágyra a lány. – Ha most el kell indulnom, gurulni fogok hazafelé.

– Akkor maradj itt! – vetette fel Jerome, és Livly mögé lépett.

A lánynak elakadt a lélegzete, amikor a férfi a derekára tette a kezét és magához húzta. Jerome végigsimított a sikamlós selymen és Livlynek beleborsódzott a bőre.

Ugyanakkor a vészharang is megszólalt a fejében. Még mindig alig ismerték egymást, és Livly nem akart már az első vacsora után az ágyában kikötni. Nehezére esett kimondani a döntését, de muszáj volt.

Jerome ajka a nyakához ért, a keze közben folyamatosan a csípőjét simogatta. A lány lesütötte a szemét, majd ellépett a férfitól.

– Ne! – kérte elhaló hangon, mert a vágy ugyan dolgozott benne, de az esze is a helyén volt.

Szembefordult Jerome-mal.

– Azt hiszem, korai lenne. Bocsáss meg, de nekem ez még nem megy!

A férfi közelebb lépett hozzá.

– Akkor se menj még el! Maradj itt velem!

Az arcuk vészesen közel volt, és Livly ajka elnyílt. Jerome lágy csókot adott rá, majd a nyelvével a szájába hatolt. Átkarolta és erősen magához szorította a lányt, aki ez ellen már nem tudott küzdeni. Átadta magát a csóknak, és Jerome arcára tette a kezét.

Pár percig hevesen falták egymást. A csók hosszú volt és forró.

Váratlanul megcsörrent Jerome telefonja. A legmagasabb hangerőre volt állítva, így ijedtükben szétrebbentek. Livly még mindig nagy levegőket vett.

Jerome a füléhez nyomta a készüléket.

– Halló!

Livly halk zümmögésként hallotta a hívó fél hangját, de a szavaknak csak egy részét értette. „Ablak” „robbant” „szilánkok”.  Jerome arca megváltozott, dühössé vált. Szemei szikrát szórtak, és a belőle áradó harag megrémítette Livlyt. Amikor találkozott a tekintetük, Jerome elfordult a lánytól, és háttal állva hallgatta tovább a monológot.

– Máris odamegyek – zárta le végül a dolgot, majd megszakította a beszélgetést.

Zsebre tette a telefont, majd Livly felé fordult. Arcán még mindig zaklatott kifejezés ült.

– Ne haragudj, de valamit el kell intéznem!

– Mi a baj? – kérdezte a lány.

– Ne aggódj! Megoldom. Elkísérlek a bejáratig, onnan már haza tudsz menni.

Jerome átfogta a lány derekát és kitolta a szobából. Livly érezte a férfi érintésén, hogy feldúlt.

– Nem tudok segíteni? – érdeklődött, amikor a liftben álltak.

– Ebben nem tudsz.

– Milyen ablak tört ki? Vagy rosszul értettem, amit mondtak?

Jerome megpróbálkozott egy mosollyal, de ez nem tűnt túl őszintének.

– Csak egy vandál rongált az északi szárnyban. Az őreim elfogták. Ez sokba fog kerülni neki.

– Ó – Livly csak ennyit bírt kinyögni.

Jerome a nagy hallig tartott vele, majd kurtán elköszönt és gyors léptekkel elsietett.

Livly nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy a férfi talán nem mondott igazat.

Folytatás: november 14. kedd

Ha most kapcsolódtál be, az eddig megjelent fejezetek: VéletlenAjándékTáncUtazásOptimizmusMeghívásJeromeIgazság, Kétség

A szöveg jogvédett. A szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül, sem részben, sem egészben nem közölhető máshol!

blogolj
Forrás: blogolj. eu
II./7. fejezet: Vacsora