II./6. fejezet: Kétség

6.Kétség

Az eligazítás Anjával jobban sikerült, mint gondolta. A nő az interjún, sokkal ridegebbnek és barátságtalanabbnak tűnt. Nem beszéltek róla, de Livly sejtette, hogy ezért is Jerome volt a felelős.

Már nem haragudott a férfira. Izgatottan várta a másnap esti találkozót, de egyre csak azt sulykolta magába, hogy a déli szárny miatt éri meg a legjobban. Másokkal ellentétben, ő megnézheti, és az sem elhanyagolható, hogy mindezt Jerome társaságában teheti.

Jerome.

A nap folyamán párszor azon kapta magát a férfi nevét ízlelgeti magában. Előfordult, hogy Anja egy ilyen pillanatban szólt hozzá, és Livlynek még a nyaka is vörös lett, amint tudatosodott benne, hogy kire gondol. Megpróbált a dolgára összpontosítani, hiszen azért volt ott.

Anja meghívta őt ebédelni, és ez határozottan meglepte a lányt, de nem tiltakozott. Kedélyesen elcsevegtek, s Livly egész másként tekintett rá a nap végére.

– Te is szolgálati házban laksz? – kérdezte a lány.

– Nem. Nekem saját lakásom van a belvárosban. Tősgyökeres liantormi vagyok. Feleslegesen foglalnám a helyet.

– Ó, értem.

A másnap délelőttöt is Anjával töltötte. Livly lassan megjegyezte, hogy mely termek és szobák következnek egymás után, és összerakta a fejében, hogy pontosan miről is szeretne beszélni, ha legközelebb vendégekkel járja be a szárnyat. Lassan kirajzolódott, hogy miben kell még fejlődnie. Az ő esetében óhatatlanul felmerült ez a gond, hiszen csupán önszorgalomból foglalkozott történelemmel.

Anjával a második napon érintették a könyvtárat. Livly elragadtatott boldogsággal vette be magát a polcok közé, és elhatározta, hogy ahányszor csak teheti, visszajön ide. A kétszintes terem galériájára egy csigalépcső vezetett, amely ropogott Livly lába alatt. A galéria egy része benyúlt az alatta elterülő polclabirintus fölé, ott kerevetek és karosszékek hívogatták az olvasás szerelmeseit.

– A könyvtáron végezték a legkevesebb felújítást – magyarázta Anja. – A könyvek megóvása érdekében, csupán apránként javítottak a falak állapotán. Ha kíváncsi vagy a történetére, azt Jerome-tól kérdezd meg! Ő otthon van ebben a témában, én nem annyira.

Kisétáltak a teremből, és Anja behúzta maguk után a kétszárnyú ajtót. Ekkor megcsörrent a telefonja. Livlynek nem volt sajátja, hisz nem engedhette meg magának. Moreenben ez is keveseknek adatott meg. Elhatározta, hogy mindenképpen vesz egyet, ha már lesz némi spórolt pénze.

Anját elszólította a dolga, úgyhogy elköszönt a lánytól, és magára hagyta a palota kihalt halljában.

– Úgyis végeztünk mára. Szabad a délutánod, de ha akarsz, nyugodtan végigveheted az állomásokat. Csak gyakorlásképpen – mondta, miközben háttal közeledett a kijárat felé.

Az ajtóban véletlenül összeütközött valakivel, aki épp befelé tartott. Anja megfordult.

– Ó, bocsáss meg, Edvin!

– Üdv, Anja!

A nő kikerülte, és hamarosan eltűnt a lány szeme elől.

Edvin neki nem köszönt. Livly még csak arra sem foghatta a dolgot, hogy nem vette észre, mert közvetlenül vele szemben állt. A fiú az ajtó melletti porta pultja mögé vonult, és egy falra szerelt szekrényben kutakodott. Nagyon keresett valamit, de a lány nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy ez csupán kényszercselekvés, hogy ne kelljen hozzá szólnia.

Elindult a pult felé. Rövidsarkú cipője, amit még az interjúra kapott Riarától, hangosan kopogott a márványkövön. Livly egy pillanatra behunyta a szemét és magában szidta a körömcipőt, mert miatta nem osonhatott csendben a fiúhoz.

Edvin keze megállt egy halvány másodpercre, de gyorsan folytatta a dolgát. Iratokat, papírokat nézegetett, majd visszarendezte a helyére.

– Szervusz! – köszönt neki Livly, de nem közelítette meg túlságosan. A pult még közöttük volt. A lány rátámaszkodott.

Edvin futólag hátrapillantott.

– Üdv!

A fiú ugyanazt a festékfoltos kertésznadrágot viselte, mint első találkozásukkor. Nyakig érő haja kócos és fésületlen volt. Fekete kosz ült a körme alatt, ezt a lány messziről is látta. Normális esetben nagy ívben elkerülte volna, azonban nem tudta elviselni ezt az elutasító és ellenszenves viselkedést. Tudni akarta, hogy miért csinálja.

Persze nem indíthatott ezzel a kérdéssel, hisz azzal talán még jobban elvadította volna.

– Szeretnék bemutatkozni – kezdte a lány. – Elvégre szomszédok leszünk.

– Edvin – közölte a fiú anélkül, hogy ránézett volna, és a tevékenységét sem hagyta abba a kedvéért.

Livly nem akarta felhúzni magát ezen, inkább megkerülte a pultot, és Edvin háta mögé lépett.

Felé tartotta a kezét.

– Livly vagyok.

A fiú ezt már nem hagyhatta figyelmen kívül. Letette a mappát, és kezet rázott a lánnyal. Érdes, száraz bőre volt, és azt is festékfoltok pettyezték.

– Segíthetek esetleg? Látom, hogy keresel valamit.

A fiú jól láthatóan megütközött ezen, majd gyorsan becsukta a szekrényt.

– Már megtaláltam.

Elvonult Livly mellett, majd nagy léptekkel kirobogott a hallból.

Semmit sem hozott el a szekrényből, tehát kétséges volt, hogy igazat mond-e.

Livly leforrázva meredt maga elé, aztán csípőre tett kézzel fordult meg, és nézte Edvin távolodó hátát. Követni akarta. Elindult utána, de csak a palota ajtajáig jutott, ott megtorpant. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Még sosem bánt vele így senki.

 

Azzal nyugtatta le megtépázott idegeit, hogy még egyszer körbesétált a keleti szárnyban, és inkább a rá váró feladatra összpontosított. Készült a vezetésre. Újra és újra átgondolta, milyen közlési stílus áll legközelebb hozzá.

Estefelé ment csak vissza a szállásra. Áthaladt a tuják között, és megpillantotta a szomszédját, aki épp a virágoskertet kapálta a háza előtt.

Edvin volt az, aki ezúttal tényleg nem vette észre.

Livly összeszorította az ajkát, és meggyőzte magát arról, hogy nem érdemes kitörnie, pedig legszívesebben kérdőre vonta volna, és ha nem úgy válaszol, talán még meg is üti. Meglepte a saját hevessége, hiszen ez a fajta erőszakosság sosem volt jellemző rá. Több fiúval élt együtt az intézetben, mégsem lett belőle verekedős lány.

Úgy döntött, csendben elhalad mellette, és nem húzza fel magát még jobban.

Végül hiába fogadta meg, még a házban is egyfolytában ezen agyalt. Képtelen volt kiűzni a fejéből azt az unott és érdektelen arcot. Ahogy egyszerűen levegőnek nézi, mintha valaha is ártott volna neki.

Tépelődését kopogtatás szakította meg. Felkapta rá a fejét, és az ajtóhoz ugrott.

– Szép estét!

Jerome kedves mosolya gyógyír volt a lány sértett lelkére, és ő is mosollyal fogadta. Beinvitálta, és közben azon gondolkodott, hogy ha ezt tudta volna, nem melegítőt vesz fel.

Azonban nem számított rá, hogy meglátogatja, hiszen másnapra ígérte az érkezését.

– Nem zavarlak sokáig, hogy nyugodtan pihenhess. Hoztam neked valamit.

Livly lába megremegett erre a mondatra.

Jerome a lány felé nyújtott egy kis táblácskát.

– Ezt kell a ruhádra tűzni, ha dolgozol, de elsősorban nem ez a lényeg. Várj meg itt, máris szólok, hogy hozhatják!

A lánynak felszaladt a szemöldöke.

– Hozhatják?

– Várj itt!

Jerome kitárta az ajtót, és kiszólt.

– Jöhet!

Pár percen belül két idegen férfi jelent meg, és néhány méretes dobozt pakoltak le a pici előszobában. Plusz még egy darabbal beállított Edvin is.

Livlyt ez rosszul érintette, pláne a savanyú tekintet, amivel letette az étkezőasztalra.

– Köszönöm, fiúk! – mondta Jerome mindhármuknak. – Edvin, te még maradj!

A fiú már az ajtóból fordult vissza, és cseppet sem örült ennek a fejleménynek.

– Várd meg, amíg kipakolunk belőle, azután elviheted a dobozokat!

A lány földbe gyökeredzett lábbal bámult kettejükre, és letaglózta az a nyilvánvaló különbség közöttük. Jerome pár évvel ugyan idősebb volt, mégis vonzóbbnak találta, mint a mindenesfiút, aki addigra még meg is izzadt.

– Na, mire vársz? – kérdezte tőle Jerome incselkedve. – Bontsd ki! Abban a munkaruháid vannak – mutatott az egyik csomagra. – A többi ajándék.

Lassan felocsúdva lépett az egyikhez és leemelte a fedelét. Kicsomagolta a papírból, s egy selyem koktélruha volt benne. Elakadt a szava, amikor végigsimított az anyagon.

– Vedd ki belőle, hogy Edvin elvihesse a dobozt!

Livly az összeset kibontotta, majd az ágyára halmozta a holmikat. A fiú begyűjtötte a csomagolóanyagot és távozott. Livly a kezét tördelve nézte, ahogy elhalad az ablak előtt, de Jerome ismét elvonta a figyelmét.

– Tetszenek? – kérdezte. – A stílustanácsadóm választotta őket. Nőkhöz is ért. Persze, nem minden téren.

Jerome vigyorgott, majd odalépett a lányhoz és megfogta a kezét. Az ágyhoz húzta.

– Remélem, megfelelnek.

– Nagyon kedves tőled, de nem fogadhatom el. Én amúgy sem hordok ilyesmit.

– Ezeket használnod kell, ha nekem fogsz dolgozni. Szükséged volt új ruhákra, ezért vettem neked. Kétlem, hogy az egyetlen, árva bőröndödben túl sok holmi elférne.

– Jerome, én… nem is tudom, mit mondjak. A főnököm vagy. A munkaruha az rendben van, de ezek…

– Holnap este az egyikben szeretnélek látni. Este nyolcra jöjj át a palotába! A hallban találkozunk.

Jerome elment, és magára hagyta a lányt az érzelmeivel.

Túl sok volt ez neki ilyen rövid idő után, mégsem mert ellentmondani, hiszen a kedves férfi, aki annyira vonzotta őt, néhány pillanat alatt a főnökévé vált. Livlynek nem maradt választása az engedelmességen kívül.

Szétválogatta az ajándékait, és a vállvarrásnál fogva felemelte őket, hogy jobban megnézze. Koktélruhák, pólók, ingek, két nadrág és egy egyenesvonalú sötétkék estélyi. Livly ledobta magát az ágyra és a hajába túrt. Ennyi változás egyszerre kicsit megterhelő volt számára. Nem jutott dűlőre, hogy a fejét fogja, vagy áldja a szerencséjét, hogy Jerome-nak ő kellett.

Mi több, a fülbevaló, ami rejtélyes módon került hozzá, őt választotta és elvezette Jerome-hoz.

Az egyetlen kellemetlen és fájó tüske az egészben a portásfiú volt, aki valamiért úgy irtózott tőle, mint macska a víztől.

Livly az este további részét azzal töltötte, hogy régi és új holmijait bepakolta a szekrénybe.

 

Szokatlanul meleg tavaszi reggelre ébredt. Egy ujjatlan pólót és rövidnadrágot választott, hogy kibírja a hőséget. A házára a magas tuják árnyékot vetettek, de amikor kilépett az ajtón, a Nap sugárzóan világította meg az ő és Edvin háza közötti virágoskertet.

Hétvége volt, így nem kellett dolgoznia, de Livly nem szándékozta tétlenül tölteni a napot. Úgy döntött, kihasználja az időt, és kicsit tovább képezi magát a könyvtárban.

A kis házikók körül hatalmas csend honolt. Semmi sem mozdult, még a levegő is állt. Egyetlen apró szellő sem törte meg ezt a fülledt állandóságot. Livly a kezével legyezte magát.

A gyönyörű nap ellenére még mindig szorongott. Minden rendben lett volna a lelkében, ha nincs Edvin. Tenni akart valamit a béke érdekében. Miközben gondolkodott, a lába automatikusan a szomszéd ház felé vitte. Töprengett, hogy mit is mondjon. Mivel kezdje?

Bekopogott az ajtón, de nem kapott választ. Várt pár percig, majd ismét kopogtatott, de újra csak a csend vette körül.

Nem akart egyből elkeseredni, s inkább azt erősítette magában, hogy bizonyára nincs itt.

Jött a B terv, és Livly megcélozta a kapuházat, hátha ott találja a fiút. Gyors léptekkel, az ujjait ropogtatva közeledett a kőépülethez, és fellépdelt a lépcsőn.

Itt is kopogással kezdte, de miután ugyanúgy csend fogadta, lenyomta a kilincset. Nem érezte úgy, hogy ne lenne ugyanannyi joga belépni oda, hiszen ez nem Edvin lakása volt.

Egy kisebb helyiségben találta magát, tele ülőalkalmatossággal és egy prospektusokat tartó állvánnyal. Jobb- és baloldalon is volt egy-egy ajtó. Az egyik mögött szuvenírboltot talált. Kicsit körülnézett, de nem kötötte le olyan sokáig a figyelmét, hogy pár percnél tovább ott maradjon. A másik ajtó zárva volt, de a zárban benne hagyták a kulcsot, így Livly könnyűszerrel bejutott. Amikor belépett, egyből rájött, hogy miért nem maradt nyitva. Ez a szoba nem a látogatók számára fenntartott helyiségnek tűnt. Sokkal inkább egy műteremre hasonlított.

A földön üres és ronggyal letakart festővásznak álltak a falnak döntve. Két állványt látott egymás mellett, az egyik szintén le volt takarva, a másikon egy félkész állapotban lévő festmény volt. Livly közelebb ment a készülő képhez, és megállt a kis, gurulós asztal mellett, amin a színskála és több, különböző méretű ecset volt felhalmozva. Elviselhető rendetlenség uralkodott a teremben, művészekre jellemző káosz, Livly mégis le volt nyűgözve. Elmélázva vizsgálta meg a vásznat az állványon. Csupán a sablonvonalak voltak készen, de ebből még nem jött rá, hogy mi lesz a végeredmény.

Mindenesetre a fiú foltos ruhájának rejtélye megoldódott, és ez volt az első pozitív benyomás róla, amivel tudtán – és akaratán – kívül sikerült elkápráztatnia a lányt.

Livly a második állványra pillantott, amire egy barna rongyot terítettek. Óvatosan hátrasandított, hogy jön-e valaki, majd közelebb lépett hozzá. Megfogta a durva anyag sarkát, és felhajtotta.

Ajtó csukódását hallotta, s mielőtt megnézhette volna a képet, gyorsan visszaejtette rá a takarót.

A gyomra ökölnyi méretűre zsugorodott izgalmában, és kereste, hová bújhatna el, de sajnos nem volt arra alkalmas hely a szobában.

Beszélgetés tompa hangjai szűrődtek be, de nem tudta kivenni, miről van szó. Az ablakon sem mert kimászni, mert akkor összetapossa a vásznakat, és nagyobb bajban lesz, mint előtte.

Ugyan miért is akar megszökni? Mitől fél, amikor az a helyiség nem is Edvin tulajdona? Livly azzal nyugtatta magát, hogy Jerome úgysem haragudna rá, amiért bement oda. Edvin pedig nem számít. Ennél jobban úgysem utálhatja.

Az ajtó természetesen kinyílt.

– Nahát, nyitva van? Meggyőződésem, hogy bezártam – mondta Edvin, miközben belépett, aztán észrevette a megilletődött Livlyt.

– Ááá, már értem.

A fiú háta mögött egy fekete hajú lány nézett be az ajtón. Livlynek rémlett, hogy egyszer látta őt a birtokon, de nem ugrott be, hogy hol.

Edvin gyorsan levette a szemét Livlyről, és talán még az emlékét is ki akarta törölni a fejéből, úgy fordult el tőle, és szentelte minden figyelmét a másik lánynak.

– Gyere csak be, Dora! Ne szégyenlősködj!

A fiú szívfájdítóan kedves volt, amikor a lányhoz szólt. Livly csodálkozva és keserűséggel telve nézte őket. Edvin nem csupán kerülte a tekintetét, úgy nézett át rajta, mintha nem is létezne. A lány ezt már képtelen volt nem magára venni. Hogyan is képzelhette, hogy beszélhet vele, amikor a fiú szemében ő egy senki volt.

Könnyek gyűltek a szemébe, és hangosan dobogva kiviharzott a szobából, majd maga mögött hagyta a kapuházat. Futott a palotáig. Haza sem akart menni. Úgy gondolta, jobban teszi, ha a munkába temetkezik. Az legalább hasznot hoz a számára, és kellőképpen eltereli a figyelmét.

A palota ajtaja nyitva állt, így gond nélkül bejutott a tikkasztó hőségből a hűs hallba. Egyenesen a könyvtár ajtajához futott, és nekifeszülve betolta. Régi, nehéz ajtó volt, de Livlynek jól esett ez az erőfeszítés, kiélhette rajta a dühét. Kellett utána pár perc, amíg kifújta magát.

A könyvtártermet régi könyvek illata töltötte be. Livly elindult az egyik polc felé, és kutakodni kezdett. Olvasgatta a könyvgerinceken a címeket. Némelyiken végighúzta az ujját, mert nem tudta megállni, hogy ne érjen hozzájuk. Időről időre levett egyet, hogy belelapozzon. Még nem tudta, hogy melyiket válassza.

Végül erőnek erejével kellett rávennie magát, hogy elszakadjon a regényektől és a történelmi könyveket keresse. Fogalma sem volt, hogy mennyi időt töltött el a polcok között sétálgatással, pláne, miután kiválasztott egy igen méretes kötetet, és leheveredett az egyik kerevetre a galérián, jó eséllyel órák teltek el.

A lány teljesen belemerült az olvasásba. Csak a korgó gyomra jelezte, hogy még nem ebédelt. Livlynek nem akaródzott kimozdulni a biztonságot nyújtó teremből. Addig érezte jól magát, amíg lefoglalta a gondolatait.

A nyikorgó ajtóra kapta fel a fejét. Akárki lépett is be a menedékébe, nem láthatta őt, hiszen a kerevet, amelyen feküdt, egy szinttel feljebb, háttal volt az ajtónak.

– Itt nincs – mondta egy női hang.

– Lenne jobb dolgom is, mint őt keresni – Edvin dohogását már senki máséval nem lehetett összetéveszteni.

Livly keze ökölbe szorult, hogy sehol sincs nyugta. Még akkor is találkoznia kell a fiúval, ha nem akar.

– Ha itt nem találjuk meg, elképzelésem sincs, hol van.

– Szerinted mi baja lehet veled? – érdeklődött a hölgy.

– Honnan tudhatnám? Nem is ismerjük egymást, de mégis olyan furcsán viselkedik.

Hogy én?!

Livly nehezen tudta megállni, hogy ne mondja ki hangosan az első gondolatát. Homlokráncolva hallgatta a beszélgetést, és közben nagyon ügyelt arra, hogy véletlenül se moccanjon meg.

– Mindig úgy néz rám, mintha romlott hús lennék.

– Fúj!

– De tényleg! Mint a büdös hús.

– Ami azt illeti, most valóban olyan a szagod – a női hang felkacagott, és Edvint is arra késztette.

– Elmész ám a…

Livly, ha lehet, még jobban összezavarodott Edvint illetően. Ráadásul a vidám nevetés különösen furcsán hangzott tőle. Szívesen hátranézett volna, hogy lássa az arcát. Legalább egy pillanatra meggyőződhetne arról, hogy a fiúnak létezik másik, kedvesebb oldala is.

Nem merte megtenni, mert akkor lelepleződik.

– Körülnézzünk itt? – vetette fel a hölgy.

– Ne! Ha itt lenne, már biztos előjött volna, és undorodva bámulna engem.

Livly tagjai megfeszültek. Legszívesebben lefutott volna, hogy meggyőzze őt az ellenkezőjéről.

– A főnök kivetette rá a hálóját. Már egy egész brigád vár rá a házban, hogy kipofozzák a vacsora előtt.

– Együtt vacsoráznak? – kérdezett vissza a nő döbbenten.

– Igen. Meghívta a lakrészébe. Biztos ezért hordja fenn annyira az orrát. Kicsit a fejébe szállt a dicsőség. Ki nem állhatom az ilyen nőket. Hagyom is a fenébe, majd csak hazatalál.

Hamarosan újra megnyikordult az ajtó, és síri csend maradt utánuk. Livly arcán legördült pár könnycsepp, és a korábban olvasott könyv lapjára cseppent. Amikor meghallotta a halk koppanást gyorsan becsukta a kötetet, és megtörölte a szemét a karjával. Még szipogott, amikor visszavitte a helyére, de mielőtt maga mögött hagyta volna a könyvtárat, igyekezett nyugalmat erőltetni a lelkére.

Folytatás: november 10. péntek

Ha most kapcsolódtál be, az eddig megjelent fejezetek: VéletlenAjándékTáncUtazásOptimizmusMeghívásJerome, Igazság

A szöveg jogvédett. A szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül, sem részben, sem egészben nem közölhető máshol!

blogolj
Forrás: blogolj. eu
II./6. fejezet: Kétség

3 thoughts on “II./6. fejezet: Kétség

Hozzászólások kikapcsolva.