II./4. fejezet: Jerome

4.Jerome

A homlokát vakarva dilemmázott a bőröndje felett. A ruháit még mindig nem pakolta ki, hisz ez idáig úgy tűnt, nem lesz rá szükség. Valami megfelelő öltözéket akart választani a kastélylátogatáshoz, elvégre nem mehetett melegítőben és tornacipőben. Szeretett kényelmes holmikat hordani, de most nem tehette. Volt egy fehér szövetnadrágja, végül azt húzta ki a halomból, és keresett hozzá valami csinosabb pólót, ami egy kicsit jobban kiemelte az idomait.

Livly átlagos testalkatú volt. Nem az a sovány fajta, de mégsem panaszkodott. Nőtársaihoz képest ritkábban jutott eszébe önmagát ostorozni a külseje miatt, hiszen többnyire fiús ruhákban rejtegette valódi szépségét.

Ezúttal azonban lábujjhegyre állva méregette derékbőségét a kisméretű fürdőszobatükörben. Még meg is lepte, hogy van dereka.

Nem foglalkozott ezzel sokáig, mert indulnia kellett. Nem akart elkésni, hiszen borzasztó izgatott volt. Már a kardigánját húzta fel, amikor megpillantotta az ékszerdobozt a cipője mellett.

Meghökkent, majd gyanakvóan összehúzta a szemét.

– Mire megy ki a játék? Hmm? Csak nem velem akarsz jönni? – kérdezte incselkedve. – Most bezzeg előmerészkedtél.

A fedél kinyílt, majd lecsukódott, mintegy visszajelzésképpen. Talán ez jelentette azt, hogy nagyon is egyetértett a felvetéssel.

Livly hozzászokott bizarr lakótársához, és lassan már minden szokatlan dolgot neki tulajdonított. Inkább ráfogta, mielőtt beismerte volna, hogy a saját fejében lehetnek gondok.

A lány elmosolyodott, majd magabiztosan elhaladt a doboz mellett. Felvette a cipőjét, és az ajtó felé indult. Még egyszer hátrasandított egy laza félmosollyal, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

– Sajnos nem érdemled meg.

Ezzel maga mögött hagyta a szállását, a sértődött fülbevalóval együtt.

Gyalog indult útnak, de ezt egyáltalán nem találta fárasztónak. Belevetette magát a város mozgalmas életébe. Egyszerűen képtelen volt az előző napi elutasításra gondolni, miközben melegítette az arcát a délelőtti napfény és hallgatta az utca népének zsongását. Széles mosolyra húzódott az ajka, és amikor meglátta a város fölé magasodó dombon álló díszes épületet, megdobbant a szíve.

Csodaszép látvány volt.

Határozott léptekkel haladt előre és kerülgette az embereket. Gyorsan közeledett a kapuhoz, ami kb. még egyszer olyan magas volt, mint ő maga. A kapuszárnyak nyitva voltak, és megpillantott egy házikót, ami a falon belül állt. Rajta kívül senki sem volt még a találkozóhelyen, pedig közelgett a tíz óra.

Odalépett a kunyhóhoz, és bekopogott az ajtón. Amikor nem érkezett válasz, bekukucskált az ablakon, majd azt is megkocogtatta kétszer.

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy huszonéves fiú hajolt ki rajta. Az első dolog, amit Livly megfigyelt rajta, nyakig érő, elöl a szemébe lógó, jellegtelen, szőkés haja volt. A másik pedig unott és kissé barátságtalan tekintete. Tisztán látszott, hogy cseppet sem élvezi a feladatát. Nem tűnt a legmegfelelőbb vendégcsalogató személynek, de valamiért mégis megkapta az állást.

– Szép napot – köszönt rá mosolyogva Livly, ellensúlyozva a fiú fancsali képét.

– Üdv – vetette oda neki a kapu őre, és kilépett az ajtón. Egy szürke kantáros nadrágot hordott, ami tele volt színes foltokkal. Livly festéknek vélte.

– Meghívást kaptam kastélylátogatásra. Úgy tudom, ez a gyülekezőpont.

A fiú nekidőlt a falnak, és a szájába vette a hüvelykujja körmét. Alaposan megvizsgálta a kezét, hogy melyik ujján van még szükség körömkurtításra, de nem nézett a lányra. Livly mellre szívta, hogy figyelmen kívül hagyják, és nem is nagyon értette.

– Bocsánat! Hallottad, amit mondtam?

A fiú ekkor ocsúdott fel, és ránézett. Néhány másodperc után megszólalt.

– Persze – mondta, majd visszatért a korábbi tevékenységhez.

Livly leforrázva állt egyhelyben, és nem tudta mire vélni ezt az érdektelen hozzáállást. Egyre dühösebb lett, hogy őt elutasították az állásinterjún, de egy ilyen szemtelen és igénytelen fiút felvettek.

– Ha nem vagy hajlandó szóba állni a vendégekkel, hogyhogy nem rúgtak még ki? – Livly sem finomkodott tovább.

Vitapartnere ekkor újra felpillantott. Kifejezéstelen arccal nézett rá, mint akinek egyetlen gondolata sincs.

– Szóba szoktam állni velük.

Ellökte magát a faltól, majd visszafordult az ajtó felé.

– Közeledik az idegenvezető. Szerintem innentől már elboldogulsz – mondta, mintha egy kicsit is érdekelte volna a dolog.

Livly a kastély felé pillantott. Tényleg közelgett egy jólöltözött ismeretlen. Öltönynadrágjába süllyesztett kézzel ért egyre közelebb hozzá. Livly egy pillanat alatt elfelejtette haragját, amint rájött, hogy ki az.

A tökmagszemű férfi a váróteremből.

„Tehát tényleg megkapta az állást” – gondolta.

A lány nem tudta, hogy irigykedjen rá, vagy örüljön, hogy újra láthatja őt. Annyira elegáns és lezser volt egyszerre, hogy a lány ajka megremegett. Elképesztő hatással volt rá ez az idegen, akinek még a nevét sem tudta.

A férfi is felismerte őt, és elmosolyodott.

– Szép napot, kedves Livly! – szólalt meg igéző hangján. – Örülök, hogy ismét találkozunk!

A lány ámulva nézett fel rá. A sugárzó napfényben jobban látszott a kora és néhány szürke, őszbe hajló hajtincse. Egyértelműen idősebb volt a lánynál pár évvel.

Livly lassan rájött, hogy ideje megszólalnia.

– Én is nagyon örülök.

Széttárta a karjait.

– Hol vannak a többiek? Mindjárt tíz óra.

– Nagyon úgy tűnik, hogy csak ön tisztelt meg a jelenlétével.

– Ó – a lány csak ennyit bírt kinyögni.

– Semmi gond. Kötetlenebb lesz az első alkalom. Jöjjön! Fedezzük fel új birodalmamat!

A férfi enyhén a lány derekára tette a kezét, mintha a saját házába invitálná meg. Már ez az apró érintés is áramütésként hatott.

– Szóval mégis igazam lett – próbált beszélgetést kezdeményezni Livly. – Maga az új tárlatvezető.

– Ó, bocsásson meg! Még be sem mutatkoztam. A nevem Jerome. Nincs kedve tegeződni? Ne higgye, hogy olyan öreg vagyok. Egyelőre még kettessel kezdődik a korom.

A férfi cinkosan kacsintott, és Livly elpirult, mint egy kamaszlány.

– Legyen.

– Köszönöm! – mondta a férfi és kedvesen mosolygott. – Ha már ketten vagyunk, mit szólnál, ha nem vennénk annyira szigorúan a szabályokat?

– Mit ért… értesz ezalatt?

– Körbevezetlek, de hagylak érvényesülni. Legyen ez egy rendhagyó munkanap!

– Mit fog szólni ehhez a felettesed? Elvégre ez az első napod. Biztosan figyel.

– Én nem aggódom emiatt – mondta Jerome elszánt derűvel az arcán.

– Ó, tényleg. Majdnem elfelejtettem, hogy egy örök optimistával van dolgom – kapott a fejéhez Livly, majd halkan felnevetett.

– Így igaz.

– Irigy vagyok. Engem folyton kétségek gyötörnek.

A férfi ránézett, és Livly szíve kihagyott egy ütemet. Nem mert felé fordulni. Érezte, hogy ég az arca. Nem értette ezeket a heves érzelemhullámokat, és azt sem, hogy valójában mivel érte el nála ez a jóképű ismeretlen. Fiatal kora ellenére, bolondságnak tartotta a hirtelen fellángolást.

– Miben kételkedsz? – kérdezte Jerome.

– Általában mindenben. Jellemző rám a borúlátás.

A férfi megállt, és alig érezhetően hozzáért a lány vállához. Livly ezúttal kénytelen volt ránézni. A tökmagszínű szemekben apró aranypöttyöket fedezett fel.

– Saját kudarcként élném meg, ha most elkeserednél. Ma egész nap csak mosolyt szeretnék látni az arcodon.

Livly engedelmeskedett, és elűzte a fejéből a nyugtalanító gondolatokat.

– Mindjárt más – Jerome elégedetten bólogatott, amikor a lány arca megváltozott. – Ne azért próbálj optimista lenni, mert más az. Azt tartsd szem előtt, hogy mennyit nyersz vele!

– Ez jól hangzik.

Livlyt elbűvölte a férfi nyílt közvetlensége, ugyanakkor próbált óvatos lenni. Még hitt a szerelemben, de a bizalmát már nehezebb volt elnyerni.

Miközben keresztülsétáltak a kerten, egyfolytában beszélgettek. Jerome az életéről kérdezte a lányt, de Livly csak jelentéktelen apróságokba avatta be, ennek ellenére kellemesen elcsevegtek.

A kert csendes magányában Livly ellazult, és szinte mámoros boldogság öntötte el a lelkét, amikor felpillantott az előttük magasodó épületre. Legszívesebben megállította volna az időt, hogy örökké gyönyörködhessen a látványban.

Jerome mosolyogva követte a tekintetét.

A hatalmas kétszárnyú ajtóhoz egy magas lépcső vezetett. Egymás mellett lépkedtek fel.

– Csak utánad – mondta a férfi, miközben kitárta Livly előtt a nehéz, faragott faajtót.

A lány ámulva lépett be a hatalmas hallba. A szemét a mennyezetre szegezte és tátott szájjal csoszogott beljebb. Egy akkora csillár lógott a feje fölött, amekkorát még életében nem látott. Lassan körbe forogva próbálta egyszerre befogadni a tömény gazdagságot és gyönyörűséget, amivel még sosem volt dolga.

A lába alatt tükörsima márványkő verte vissza az ablakok fényét. Vele szemben a szőnyeggel fedett lépcső háromfelé ágazott.

– A palotának három szárnya van – magyarázta Jerome, és férfiasan mély hangja visszhangzott. – Déli, keleti és északi.

– Igen, ezt tudom – Livly háttal állt neki és hódolattal húzta végig a kezét a lépcső kőkorlátján. Tett néhány lépést felfelé, és visszanézett Jerome-ra.

– Akkor, ha jól értem, azt csinálok, amit akarok? Arra megyek, amerre akarok? Azt mondtad, rendhagyó nap lesz.

– Bármit megnézhetsz, amit csak szeretnél, de csak a keleti szárnyban. A déli magánlakosztály, az északi pedig felújítás alatt áll. Egyik sem látogatható.

– Ó, értem.

Livly bólintott, majd magabiztosan rótta a lépcsőfokokat. Amikor odaért, ahol elágazott, hátrapillantott Jerome-ra, aki kissé lemaradva követte őt. A férfi rámutatott a megfelelő lépcsőre, és cinkosan kacsintott a lányra.

Livly tekintete kicsit elidőzött a vonzó arcvonásain és csintalan félmosolyán. Izgalommal töltötte el a helyzet, és már eszébe sem jutott a férfi felettese miatt aggódni. Átragadt rá a Jerome-ból áradó derű, és rendkívül hálás volt a sorsnak, hogy az útjába sodort egy ilyen embert.

Lelkesen vetette bele magát a lehetőségbe, hogy kötetlenül nézheti meg a palotát. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ilyen szerencséje lesz.

A lépcső baloldalán folytatódott a díszes kőkorlát, de a jobb oldalon mennyezetig érő ablakokon keresztül pillanthatta meg a gyönyörűen rendezett kertet. Megállt és kinézett.

– A kert régi szépségét is igyekeztek visszaállítani. Festmények, képek alapján tudható volt, hogyan nézett ki. A jelenlegi tulajdonos rendkívül fontosnak tartja, hogy a látogatók úgy járhassák be, ahogy régen az uralkodók, hercegek és hercegnők.

Jerome ekkor már ott állt a lány mellett, és ő is a parkot kémlelte.

– Most ki a tulajdonos? Az épület az államé, nem? Julian király halála óta.

– Úgy volt, igen. Azonban pár éve magántulajdonnak számít. Persze ettől még bárki megnézheti, hiszen műemlék. Az embereknek joguk van hozzá, hogy betekintést nyerjenek a történelmükbe.

Livly bólintott.

– Egyetértek.

Több mint két órán keresztül úgy járt-kelt az ódon falak között, mintha az övé lenne a palota. Jerome mindvégig mögötte haladt, és csendben hallgatta a lányt, hiszen megengedte neki, hogy ő beszéljen.

– Jó ég, ez volt Autumn, majd évszázadokkal később Jolanda hercegnő szobája! – tört ki a lányból, miközben belépett az egyik helyiségbe.

– Igen, a berendezést időszakonként váltogatni szokták. Most Jolanda-korabeli bútorzattal van berendezve.

Livly tátott szájjal fordult meg tengelye körül, majd megragadta a kötélkordont és óvatosan félretolta, hogy közelebb léphessen a fésülködőasztalhoz. Ezt más termekben is megtette, és Jerome egyszer sem szólt rá. Bízott benne, hogy tényleg nem származik ebből kellemetlensége a későbbiekben.

Az ágy felett az említett nemes hölgy képe lógott. Livly közelebb lépett hozzá.

– Jolanda hercegnő Kegyvesztett Cora leszármazottja volt, aki elhatározta, hogy visszaállítja vérvonala jó hírét. Rengeteget jótékonykodott és gyakran látogatta meg a szegényeket. Olvastam a naplóját. A belforali könyvtárban van egy másolat.

Jerome is átlépett a kordonon. A tekintete találkozott a lányéval, így Livly észrevette a szemében az érdeklődő csillanást. Kissé zavarba jött és elhallgatott.

– Folytasd csak! – mondta a férfi kellemesen búgó hangon.

– S… sokat vezekelt – Livly újra a kép felé fordult. – Ősei bűneiért akart feloldozást.

Jerome a lány mögött állt meg, nem mellette, és vészesen közel volt hozzá. Livly gyomra görcsbe rándult és gyorsabban vette a levegőt, de tovább beszélt. Remélte, hogy a férfi nem vette észre, hogy megremegett a hangja.

– Ezt a szobát csupán egy évig birtokolta, és éppen azért választotta, mert a szerény Autumn hercegnőé volt. Jolanda utolsó éveit a Belforalhoz közeli szigeten töltötte remeteként. Minden napját a bűnbánatnak szentelte. Soha nem is ment férjhez, hogy ne örökítse tovább ősei gonoszságát.

– Azonban nem ő volt az egyetlen leszármazott – szólt közbe Jerome. – Rajta kívül még két másik szaladgált a világban. Áldozata tehát hiábavaló volt.

Livly a tarkóján érezte meleg leheletét, és minden idegszála megfeszült. Alig tudott figyelni a férfi szavaira.

Amikor érezte, hogy hozzáér, és ujjai hegyével a nyakát csiklandozva félretűri a haját, az elméje elbódult. Abban a pillanatban Jerome még akár vérszívó is lehetett volna, Livly önként átadta volna magát neki.

– Nem vagy éhes? – súgta a fülébe, és Livly kijózanodott.

Mégis mit gondolt? Megcsókolja? Bolondnak érezte magát, amiért ilyen könnyen engedett volna, ha a férfinak más a szándéka a gesztussal.

Folytatás: november 3. péntek

Ha most kapcsolódtál be, az eddig megjelent fejezetek: VéletlenAjándékTáncUtazás, Optimizmus, Meghívás

A szöveg jogvédett. A szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül, sem részben, sem egészben nem közölhető máshol!

blogolj
Forrás: blogolj. eu
II./4. fejezet: Jerome
Tagged on:                     

2 thoughts on “II./4. fejezet: Jerome

Hozzászólások kikapcsolva.