II./2. fejezet: Optimizmus

2.Optimizmus

Vett egy mély levegőt és felpillantott az épületre. Egy irodaház volt, hatalmas üvegablakokkal. A város régi épületei között kakukktojásnak hatott, de ezzel senki sem törődött. Haladni kellett a korral és lerakni a jelenlegi kor stílusjegyeit, amit újabb száz év múlva régiként emlegetnek majd az emberek.

Livly megpróbálta legyűrni idegességét, és belépett az ajtón. A portán segítséget és útbaigazítást kért, és kapott is egy ismeretlen szőke hölgytől.

Felvonó vitte a tetőtéri iroda előteréhez. Fogalma sincs miért, de naivan azt gondolta, hogy nem lesznek sokan. Tévedett. Az előtér tele volt körmüket rágó fiatal jelentkezőkkel. Csupán néhány idősebb nő és egy férfi ácsorgott a falnak dőlve. Nem volt túl sok ülőhely, ezért Livly is kiszemelte magának a fal egy részét, aminek nekitámaszkodhatott.

Kicsit feszélyezve érezte magát a térdig érő fekete szoknyában és fehér ingben, amit Riara adott neki, hogy legyen olyan ruhája, amiben megjelenhet egy állásinterjún. Nem volt hozzászokva a körömcipőhöz, meg a hasonló kényelmetlenségekhez.

Bicegett is benne, de bízott abban, hogy ez nem annyira látványos, hogy felkeltse mások figyelmét.

A jelenlévő emberek lassan váltották egymást. Aki bement az ajtón, legalább háromnegyed órán keresztül nem jött ki. Livly várakozás közben azon gondolkodott, hogy mit is kéne mondania magáról. Ennyi jelentkező között esélye sem volt megkapni az állást. Jó, ha takarítóként alkalmazzák, de bizonyára még arra a posztra is volt a helyiségben néhány, nála alkalmasabb személy.

Ahogy végignézett a csendes társaságon, egyre többször felmerült benne az ötlet, hogy mi lenne, ha belépne a liftbe és maga mögött hagyná az egész kócerájt. Mindig gyorsan leszidta magát, mert lelki szemei előtt megjelent Riara arca, ahogy csalódottan néz rá, amiért nem próbálta meg.

„Tudod, hogy nem fog összejönni” mondta magának gondolatban. „Nem érhet meglepetés, hiszen pontosan tudod, hogy mire számíts. Csak bemész és kijössz. Ennyit kell tenned, hogy elmondhasd, nem futamodtál meg!”

A tenyerét kapirgálta és eszeveszetten dobolt a lábával az előtér vastag szőnyegén. Senki sem szólt rá. Mind valami hasonlót csináltak.

A csendet a liftcsengő és a nyíló liftajtó törte meg. Páran megriadtak, ahogy a zaj megszakította saját töprengésüket. Livly felpillantott, és a hang irányába kapta a fejét. Sokan mások is így tettek. Három férfi és egy nő lépett be a helyiségbe. Mind elegáns öltönyt vagy kosztümöt viseltek. Eleganciában messze túlszárnyalták Livlyt, akinek égett az arca, amikor végignézett egyszerű ruházatán.

– Nagyszerű! Újabb jólszituált jelentkezők – jegyezte meg egy nő a lány mellett – Mi az ördögöt keresnek ezek itt? Nincs is szükségük erre az állásra.

– Honnan tudod? – szólt közbe suttogva valaki más, talán a nő ismerőse.

– Nézz csak rájuk!

A méltatlankodó hölgyemény ezzel elhallgatott, mert olyan csend telepedett az előtérre, hogy akár még meg is hallhatták volna a szavait.

Livly szeme egy pillanatra megakadt az egyik újonnan érkező férfin. Kissé lemaradva követte a társait. Ő volt az egyetlen, aki nem viselte az öltönyét, hanem a karjára fektetve cipelte. Az ingje két felső gombja nem volt begombolva. Enyhén szőrös, napbarnított bőre kilátszott alóla. A lány maga sem értette, hogy miért babonázta meg a férfi látványa, mégis erőnek erejével kellett meggyőznie magát, hogy nem jó ötlet így bámulni valakit.

Elszakította a tekintetét róla, és igyekezett a tapéta mintájára összpontosítani. Ez egészen addig sikerült neki, amíg fel nem fedezte a szeme sarkából, hogy az újoncok éppen felé tartanak. A teste megmerevedett. Véletlenül sem akart feléjük pillantani. Összefonta a karjait maga előtt, és alig láthatóan el is fordult tőlük.

– Szép napot! – hallatszott a legcsodásabb férfihang, ami valaha eljutott a füléig. Szerencsétlenségére pont ő állt meg mellette és támaszkodott a falnak.

Semmi egyebet nem mondott neki, csak köszönt, mégis úgy vonzotta Livlyt, mint addig még senki. A fiú, akibe néhány hónappal ezelőtt szerelmes volt, s aki durván eldobta őt, miután a lány az övé lett, sosem váltott ki belőle ilyen elemi sóvárgást. Livlyt megijesztette ez az érzés. Túl hirtelen, túl váratlanul érte. És természetesen a legkevésbé alkalmas helyzetben.

Minden addigi, gondosan összeszedegetett gondolata azonnal elveszett.

Gyakorlatilag háttal állt a férfinak, mégis érezte, hogy ott van mögötte és nem is túl távol.

Tudta, hogy nem lehet udvariatlan. Vissza kellett köszönnie, hiszen már így is kellemetlenül hosszú idő telt el azóta, hogy megállt mellette.

Lassan megfordult, de csak annyira, hogy a válla helyett a hátával dőljön a falnak. Óvatosan sandított a férfi felé, mintha az pontosan tudná, hogy Livly mennyire kínban van. Pedig nem tudhatta, és teljesen nyugodt mosollyal válaszolgatott a másik oldalán ácsorgó fickónak.

– Önnek is… szép napot! – szólalt meg Livly halkan, mire a férfi ránézett. Szinte megértően mosolygott, mintha arra gondolna: „Ne aggódj kislány! Más is így szokta érezni magát a közelemben.”

– Látom, nagyon ideges – mondta végül, s ekkor már a lány sem bírta megállni, hogy ne pillantson fel rá.

Egy fejjel magasabb volt nála, rövid barna haja és furcsán világos színű szeme a tökmagra emlékeztette Livlyt. Különösnek találta, mégis beleillett az összképbe. Neki még ez is jól állt. A lány úgy saccolta, a húszas évei végén járhat.

– Ne aggódjon! – szólt hozzá a férfi ismét. – Vegyen egy mély levegőt, és gondoljon valami pozitív dologra! Az segít.

Állandó barátságos mosoly ült az arcán. Ő egyáltalán nem volt ideges. Tökéletes lelki béke és nyugalom áradt a lényéből, nem úgy, mint az összes többi várakozóéból.

– Ön is… valami jóra gondol? – Livly észrevette, hogy kicsit remeg a hangja, de bízott benne, hogy rajta kívül másnak nem tűnt fel.

– Én mindig, hölgyem.

– És ettől magabiztosabbnak érzi magát?

– Természetesen. Az optimista hozzáállás pozitív dolgokat vonz.

– Akkor biztos maga kapja meg az állást – mondta a lány halkan, és lenézett a kezére. Livly ez utóbbit nem rosszmájú megjegyzésnek szánta, a férfi beszélgetőtársai mégis, hol szánakozva, hol haragosan néztek rá. A lány nem igazán értette, mit vétett ellenük, de a szorongását vidám nevetés hangja űzte el.

– Az nem olyan biztos. Ha a magabiztosság mellé csekély tudás társul, máris kisebb az esély.

– Gondolja? – kérdezte Livly reménykedve.

A férfi bólogatott.

– Nincs kedve leülni? Nézze! Pár hely megüresedett.

– De igen. Köszönöm!

Livly hálásan indult el az egyik szék felé, amikor nyílt az iroda ajtaja, és egy nadrágkosztümös nő lépett ki rajta. A kezében egy papírt tartott. A lány a saját nevét hallotta elhangzani a szájából, és még azt a nehezen kialakult nyugalmat is kiszorította a bensőjéből a hirtelen rátörő izgalom.

Szenvedőn, de hálásan nézett az ismeretlenre, aki megpróbált bátorságot önteni belé. Meg akarta köszönni neki a segítséget, de ő előbb szólalt meg.

– Akkor hát, sok sikert, kedves Livly!

A lánynak már csak akkor esett le, hogy mit hallott, miután becsukódott mögötte az ajtó.

Folytatás: október 27. péntek

Ha most kapcsolódtál be, az eddig megjelent fejezetek: Véletlen, Ajándék, Tánc, Utazás

A szöveg jogvédett. A szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül, sem részben, sem egészben nem közölhető máshol!

blogolj
Forrás: blogolj. eu
II./2. fejezet: Optimizmus