Hegyek között, völgyek között…

Mi másról írhatnék nektek a héten? Jelenleg ez a legaktuálisabb téma, ugyanis miközben ti ezt a bejegyzést olvassátok, én épp Ausztriában lógatom a lábam. Nem kifejezés, hogy mennyire rám fért már egy kis pihenés, és igyekszem is kiélvezni minden egyes pillanatát, hiszen többnyire a legjobb dolgok telnek el leggyorsabban.

Már az út tervezésekor tisztában voltam vele, hogy ez nem egy ihletszerzős utazás lesz. Hatan egy fedél alatt. Senki sem nézné jó szemmel, ha én különc módon elvonulnék a saját gondolataimmal, úgyhogy a Megszámlálhatatlan folytatása velem együtt pihen egy hétig.

2011 novemberében jártam először Murauban és környékén. Akkor még nem ismertem Ausztriát, de nagyon örülök, hogy ez megváltozott. Már az első alkalom is nagyon különleges volt, hiszen ugyanebben az évben a Günster-vízesésnél kérték meg a kezemet, ami egy igazi meglepetésnek számított. Mondhatom, hogy az volt életem legnagyobb pofára esése – jó értelemben véve, persze – hiszen egyáltalán nem számítottam rá, de rajtam kívül mindenki (család, barátok) tudott róla. Jól felépített terv volt, ugyanis előtte hetekig azt hallgattam, hogy nincs pénz gyűrűre. Alaposan elaltatta a gyanúmat, hogy aztán a legmegfelelőbb pillanatban az orrom elé tolja azt a bizonyos dobozt. (A sógorom – aki szintén be volt avatva – addigra már előkészítette a fényképezőgépet.) Ennek tudatában nem is véletlen, hogy lányos zavaromban végül azt találtam mondani, hogy:

„Hol a kandikamera?”

Utána persze igent mondtam neki. : )

Azon a héten egy hosszabb útra is vállalkoztunk. Kinéztük a neten a Ramsau am Dachstein település melletti sífelvonót. Pusztán csak szimpatikus volt a webes fotók alapján, és gondoltuk, felmegyünk nézelődni. Egyikünk sem egy síelős alkat, így az szóba sem került.

Térképhez nem nyúltunk. A GPS úgyis elvisz mindenhova, így hát megbíztunk benne. Beírtuk a kütyübe, hogy: Dachstein, aztán irány a nagyvilág.

Eltelt néhány óra, és hatalmas lett a köd körülöttünk, szinte alig láttunk valamit. Itt kezdődtek a bajok. Éhes vagyok, szomjas vagyok, illetve egyéb szükségletek és panaszok áradata tört a felszínre, és lassan már egymásból is elegünk lett, de a legnagyobb baj az volt, hogy hiába a GPS, a köd miatt fogalmunk sem volt, hogy merre járunk. Egy szerpentines útra keveredtünk, és nehezen ugyan, de feltűnt, hogy egy tó mellett kocsikázunk éppen. Halványan kivehető volt a túlpartján egy meredek hegyoldal, és megjegyeztem, hogy ez biztos gyönyörű hely, nagy kár, hogy nem látunk belőle semmit.

Áthaladtunk egy alagúton, végül egy település kellős közepén találtuk magunkat. Leparkoltunk, és zavarodottan néztünk körül, hogy mégis milyen hely lehet ez. Ráadásul egy teremtett lélek sem mozgolódott arrafelé, akit megkérdezhettünk volna.

Tettünk egy kis kört a városban, mely egy hegy oldalába épült, de természetesen csak azt láttuk belőle, ami épp az orrunk előtt volt. Megállapítottuk, hogy felvonót itt nem fogunk találni, és ez volt az a pont, amikor elővettük a térképet.

Kiderült, hogy tulajdonképpen jó helyen a vagyunk. A hegyünk neve Dachstein, csakhogy mi a túloldalra érkeztünk, egy Hallstatt nevű településre, és ahhoz, hogy megtaláljuk a sífelvonót, meg kell kerülnünk a hegyeket.

Nem volt mit tenni, visszaültünk az autóba, és ezúttal valóban Ramsau felé vettük az irányt. El is kecmeregtünk a felvonóig, és igazán fellélegeztünk, amikor odaértünk. A következő meglepetést ezek után én okoztam az útitársaimnak. Amint megpillantottam, hogy hová is kéne felmenni, és hogy mennyire meredeken halad felfelé a kis, sárga kabin, megtorpantam. Egy órán keresztül győzködtek, hogy ha már eljutottunk ide, menjünk fel, de én mindannyiszor nemet mondtam. Menjenek fel nélkülem, ha annyira érdekli őket! Nem tették.

Csalódottan, leverten és legyőzötten kullogtunk vissza Murauba.

Mindezek ellenére lenyűgözőnek találtuk Ausztriát, és utána még két másik évben (2012 és 2014) is ott töltöttük november utolsó egész hetét.

Később rájöttünk, hogy jól sejtettem. Hallstatt valóban csodaszép hely. Egy igazi meseszerű városka, ahová a nagy baklövés után kétszer is visszatértünk. Szerencsénkre mindkét alkalommal tiszta időben sikerült megnéznünk. Én azóta is osztrák Loch Nessnek hívom a tavat, ami mellett felépült, különleges fekvése miatt.

Immár a negyedik alkalommal vagyunk Murauban, és útitársaim már előre közölték velem, hogy ezúttal nem kerülhetem el, hogy felvigyenek a ramsaui felvonóval a hegy tetején lévő üvegteraszra.

Nos, végül is… öt év telt el.

Senki nem kapott még ilyen hosszú felkészülési időt. : D

Hegyek között, völgyek között…
Tagged on:                                     

One thought on “Hegyek között, völgyek között…

Hozzászólások kikapcsolva.