Az első valódi megmérettetés

Elkezdődött.

Miután átléptem a startvonalat, már nincs visszaút.

Megjelent a könyvem, és mostantól önmagáért kell beszélnie. Már nem változtathatok rajta. Végleges.

Ezt az érzést fel kell dolgozni, meg kell emészteni és mellette nagyon örülni, mert ez hatalmas dolog. Mindenki gratulál, megrázza a kezed, csodálkozik, lelkesedik, és mindenáron meg szeretné tudni, hogy mennyi ideig tartott megírni. Emiatt egyáltalán nem neheztelek, habár általában csak annyit válaszolok, hogy: „Ez hosszú történet.” Nincs valódi válasz.

Ha a következő könyvemet egy évig írom, akkor lassú vagy gyors vagyok? Ki képes ezt megítélni? Egyelőre nincs összehasonlítási alapom. Csak érzékeltetni szerettem volna, hogy kérdésetekre ezért nem lehet felelni.

Ha esetleg az érdekel benneteket, mit érzek most, hogy a könyv kész van, és lassanként elér az első olvasóihoz, akik majd véleményt formálnak róla, arra van válaszom. Izgulok, mint a kisdiák, akinek beszedte a tanár a dolgozatát, és hamarosan értékelni fogja.

Jellemző rám, hogy általában gyorsan kiállok az igazamért, de azt még nem tudom, miként dolgozok majd fel egy esetleges negatív kritikát, ami egy másik ember ízlésén alapszik, és semmit sem tehetek ellene. Bizonyos félelemek akkor is elérik az ember gondolatait, ha egyébként száz százalékosan hisz a könyvében, pláne, ha egyébként sem épp a legerősebb az önbizalma, és leginkább a biztatásra és pozitív meglátásokra van szüksége ahhoz, hogy szívesen folytassa. Az én hitem saját magamban sokat fejlődött az évek során, de azért így is a körmömet rágom, és nagyon is aggódom az egyetlen gyermekemért, aki most került ki az emberek közé a nagyvilágba, és én nem fogom látni, hogy mit vált ki belőlük. Szeretni fogják vagy inkább felteszik a polcra, holott még a felénél sem járnak?

Egy ismerős reakciója mindenképp más, mert ő akkor is büszke rám, ha esetleg nem az ő világa a könyv témája, de egy ismeretlen, egy számomra idegen olvasó, aki kizárólag a történet alapján kap némi képet az íróról, könnyen azt mondhatja, hogy nem vagyok normális, és ő nem hajlandó támogatni a fejemben kavargó zagyvaságokat. Ráadásul nekem ezt is el kell fogadnom, mert tudom, hogy nem mindenki fogja szeretni, amit csinálok.

Továbbra is folytatni akarom, és annak írok, aki szívesen belemerül az általam alkotott világba. 🙂

Az első valódi megmérettetés

One thought on “Az első valódi megmérettetés

Hozzászólások kikapcsolva.