A lelkem egy darabja

A Megszámlálhatatlan első fejezete egy nehéz periódusomban készült. Kiírtam magamból a feszültséget, aztán félretettem. Évekig nem nyúltam hozzá.

Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem írtam. Tele volt a fejem újabb és újabb történetekkel, amiket általában csak elkezdtem, de addig sosem jutottam el, hogy befejezzem, mert közben rám talált a következő nagyszerű ötlet, és egyszerűen nem hagyhattam veszni a gondolatot.

Rossz körülményeim miatt nem volt lehetőségem számítógépen dolgozni, sőt még füzetet venni sem, így régi, már nem használt iskolai füzetekbe írtam. Ha egy betelt, a sorok között folytattam.

Apró örömeim egyetlen forrásának számított, hogy teremthettem. Boldogabbá tett a tudat, hogy irányítok valamit, ha már a saját életemet nem tudtam. Így vált az írás a lelkem részévé, és soha többé nem hagyott magamra.

Szívesen mesélnék nektek egy vidámabb történetet, de a múltam is hozzám tartozik, és ha bizonyos dolgok nem esnek meg velem, akkor idáig sem jutok el.

Most jó helyen vagyok. Végre azt mondhatom, hogy minden rendben. Kihúzom magam, előrenézek és innen indulok el.

Sokáig kételkedtem benne, hogy a Megszámlálhatatlan egy használható iromány. Hosszú ideig semmi sem jutott az eszembe, ami közelebb vitt volna a megoldáshoz. Azonban sosem hagyott nyugodni. Folyton töprengtem.

Furcsamód a legjobb ötleteim a zuhanyzóban születtek.

Hihetetlen, milyen inspiráló hatással van rám egy kis fürdés. 🙂 Amikor beállok a meleg víz alá, azonnal beindul az agyam és ezerrel pörög. Még nem jöttem rá, hogy ez miért van így, hisz ha valahol máshol maradok egyedül, nem vagyok eredményesebb.

A szereplőim, az én kis Fantáziaországom népe a képzeletbeli családom. Nem tagadom, hogy épp olyan jó egy fárasztó nap végén hazatérni hozzájuk, mint a valódi családomhoz. Újra és újra a kezembe venni életük fonalát, a bőrükbe bújni és rajtuk keresztül megtenni bármit, amire saját magam nem vagyok képes. Egyszerűen lenyűgöz az a folyamat, ahogy megszületik a történet, minél jobban haladok előre az időben, úgy lesz minden hősöm egyre önállóbb. Csak pattognak az ujjaim a billentyűzeten, és közben nem győzöm kergetni és utolérni őket. Élik az életüket, teszik a dolgukat, szeretnek, gyűlölnek, megbocsátanak, és én féltőn, óvón figyelem minden mozdulatukat, amíg el nem határozom magam, hogy itt a vége.

Amit egy író átél egy könyv írásakor, az egy apró csoda, ami észrevétlenül, csak a saját belső univerzumában megy végbe, és senki más nem érzi rajta kívül, hogy ismét nagyot alkotott. Persze elszerénykedheti, de attól még mélyen belül érzi, hogy egy újabb csodálatos gyermeke született, akiért felelős, és aki mindig vele lesz, még akkor is, ha esetleg mások rossz véleménnyel vannak róla.

Minden embernek szüksége lenne arra a különleges képességre, hogy használja a fantáziáját. Azok, akik olvasnak, előnyben vannak, mert ők behúzódnak egy sarokba, kezükbe veszik a könyvet, és néhány órára kilépnek a saját testükből, hogy megismerjenek különböző életeket. Belelátnak egy teljesen más világba, ami kizárólag a könyvek lapjain létezik, és annak, aki nem ijed meg azonnal egy vastagabb mű látványától, rengeteg érdekes kalandban lehet része.

Sablonszöveg, de valóban igaz, hogy minden rosszban van valami jó, hiszen minden boldog pillanat, amiben az írás által részem lehet, több évnyi szenvedésből ered.

Az írás megmentette a lelkemet, és helyrehozta az életemet. Tartozom neki azzal, hogy mostantól sosem engedem el.

A lelkem egy darabja
Tagged on: