A dolgok eredete, avagy ennek a posztnak is ez a legfrappánsabb cím

Igen, a múlt héten is ugyanez volt, és ha felmerül bennetek, hogy miért, hát kifejtem.

A legutóbbi írásomban az álmokról volt szó, illetve a hatásukról egy író munkájára. Most azonban egy egészen más dolog eredete van porondon, méghozzá az írás folyamatos jelenléte a múltamban.

Rengeteg emlék gyűlik össze egy ember élete során, de csak nagyon kevés marad meg benne hosszútávon, és időnként szükséges úgymond „frissíteni a rendszert”, és nosztalgiázni a családdal, hogy beugorjon néhány mélyen eltemetett emlékkép.

Ez történt velem is nemrég, és igencsak meglepődtem a tényen, hogy én bizony egész éltemben kerülgettem az írást, mint a forró kását, és ebből kiindulva egyáltalán nem véletlen, hogy 16 évesen a felszínre tört a bennem lappangó vírus.

Kisgyermekkoromban még nem ismertem a betűket, de engem mégis lenyűgözött a tevékenység fizikai folyamata. Megfigyeltem, hogy édesanyám az íróeszköz segítségével miként veti papírra a különös alakzatokat, és egy idő után szokásommá vált utánozni a mozdulatot. Rengeteg füzetet és papírlapot firkáltam így össze, míg be nem kerültem az első osztályba.

12-13 évesen vált szokásommá, hogy a divatújságok modelljeit kivágtam, és beragasztottam egy füzetbe. Komplett családokat hoztam létre egy-egy oldalon. Anyuka, apuka, egy vagy esetleg több gyermek, nagymama, nagypapa, kutya, macska, sőt még házat is kaptak tőlem. A neveik mellé megjegyzéseket írtam, amik a hétköznapi szokásaikra utaltak. Egy betelt füzet után újabbat kezdtem, amiben ismét sorra vettem mindegyiküket, de ekkor már arról írtam, hogy hová mennek nyaralni, kik a kedvenc hírességeik, és ami a legkülönösebb volt mind közül, hogy hol és mivel töltötték el az időt a 2004-es Európai Uniós csatlakozáskor(!).

Édesanyám éveken át rejtegette, ide-oda rakosgatta ezeket az emlékeket. Amikor az öcsém rálelt, és a fejét csóválva megállapította, hogy ennyi zagyvaságot még életében nem látott, ki akarta dobni. Anya nem engedte, és a legközelebbi találkozáskor a kezembe adta, hogy nézzek bele.

Könnyes, sírva nevetős volt a viszontlátás.

Élvezettel lapoztam fel és olvasgattam kiskamaszkori agyszüleményemet, és meglepett, hogy mennyire értelmesen fogalmaztam, és helyesírási hibáktól mentes szövegeket írtam. Habár az uniós csatlakozásról szóló résznél igencsak meglepődtem.

Felnőttként nem egy komoly és érett gyerekre emlékszem, ha saját magamra gondolok. Mindig, mindenben egy lépéssel le voltam maradva másoktól. Értem ezalatt, például a cipőfűzőm bekötését, a biciklizést és még sok egyéb gyakorlati dolgot, amit a többiek már jóval korábban elsajátítottak, de én valahogy képtelen voltam lépést tartani velük.

Sosem tanultam könnyen. Csak akkor szereztem jó jegyeket az iskolában, ha délutánonként leültem, és verejtékezésig magoltam. Persze a humán tárgyak feküdtek a legjobban. Történelemből világ életemben színötös voltam, de ahhoz, hogy ezt elérjem, még erre is időt kellett szánnom.

Ellenben nagyon szerettem figyelni az embereket. Sokszor azon kaptam magam, hogy belefagyva a pillanatba nézek ki a fejemből, s csak bámulom az engem körülvevő mozdulatokat, tekinteteket, gesztusokat, hallgatom a szavakat és a hanghordozásokat. Ilyenkor általában gyorsan elfordítottam a fejem, mielőtt észrevesznek, és kellemetlen magyarázkodásra kényszerülök.

A középiskola első évében volt egy Tanulásmódszertan nevezetű tantárgyunk. Meg kell, hogy mondjam, semmi értelmét nem láttam az egésznek. Szinte mindig csak beszélgettünk, bár sokak számára épp ezért volt ideális. Egy alkalommal azonban kaptunk házi feladatot. A tanárnő két teljesen különböző hangulatú mondatot íratott le velünk a füzetbe, aztán arra kért minket, hogy egy történettel kössük össze őket. Az egyik legyen a kezdete, a másik pedig a vége. Hihetetlenül élveztem ezt a feladatot. Nagyon elememben voltam, és végre mosollyal az arcomon készítettem el a házimat. Legnagyobb sajnálatomra a szöveg azóta elveszett.

Szóval, ha megpróbáltok elképzelni gyerekként, akkor egy kissé suta és örökké a fellegekben járó lányt láthattok magatok előtt, és nem is álltok túlságosan távol az igazságtól, de azért én is felnőttem, és mostanra kiderült, hogy hol van a kutya elásva.

A jelenem és a jövőm már a múltamban gyökeret vert.

A dolgok eredete, avagy ennek a posztnak is ez a legfrappánsabb cím